20.

Ahogy Tomi beesett a kapun, úgy érezte, mint aki még pont átért a leszakadó híd lécei közt a túloldalra, mint akit üldözött egy tébolyult tekintetű oroszlán, és még időben be tudott ugrani a dzsipbe. Mármint nem az oroszlán.
A Fuji minden sziklája szakadt le a lelkéről, hogy végre vége ennek a szörnyű éjszakának, felmehet, bemászhat az ágyába, és szopogathatja egy kicsit a párna csücskét. Nem is. Arról biztos újra Anna jutott volna az eszébe, és akkor megint a hátán csorgott volna a verejték.
Halkan nyitotta a bejárati ajtót, nehogy meghallja az anyukája, aki ilyekor általában még éberen garázdálkodik a lakásban, és olyan halkan surrant a szobájába, hogy még véletlenül se vegye észre senki. Az ajtó becsukása ugyan kicsit hangosra sikeredett, de nem követte senki megjelenése, úgyhogy viszonylagos biztonságba került a külvilágtól. Lezuttyant az ágy elé, megdörzsölte a homlokát, és bámulta a szekrényt magával szemben, ahová kiskorában gyakran bebújt, mikor sok volt neki a valóság.
Végiggondolta, mennyi munkával járna kigórni két öl ruhát, hogy beférjen, és magára csukhassa az ajtót, és már fel is állt volna, hogy nekikezdjen a műveletnek, ha nem fut át az agyán egy hirtelen elhatározás.
Márpedig. Új. Életet. Kell. Kezdeni.
Ez így nem állapot.
Hogy vágyakozik már mióta egy lány csókjára, aztán megadatik, és tessék, ő gyakorlatilag kómába esik, és az se lenne meglepő, ha holnap hozná a postás a rokkantnyugdíját.
Megint megdörzsölte a homlokát, mintha a szorító fájdalom ettől elmúlhatna, és a táskájáért nyúlt, amiben még ott hevert az utolsó tanítási napra vitt minden könyve. Mások persze az utolsó héten már nem vittek semmit az iskolába, de nála még ott volt a kémiakönyv, a teljes tolltartója, és még egy fél májkrémes zsömle is.
Ezen is azonnal változtatni kell.
Nem, nem a zsemlén, az végülis a kisebb baj. Megtalálta időben, nem? Még csak kicsit érdekes a szaga, valószínűleg semmi baja sem lesz Buksinak tőle. Kinézett az ablakon, rálátott pont Buksikutya házának tetejére, és egy férfiasan tökéletes dobással a táljától másfél méterre ledobta a szendvicset. Majd hogy örül Buksi, ha megtalálja! Azt fogja hinni, istenek jártak arra.
Visszahajolt, és lehúzta a redőnyt. Újabb hangzavar, be is húzta a nyakát, felfigyel-e rá valaki, dehát tulajdonképpen kit is érdekelne, hogy lehúzza a redőnyt, senki se gyanakszik, hogy a lelkében most egymással harcol a régi Tomi és az új.
Többé nem lesz eminens. Persze megmarad az "dolby digital" átlaga. Nem is lehetne máshogy, mostanában akkor is beleragad a fejébe egy ötös erejéig minden, ha nem is tanul. Valahogy ezért érdemelte ki, hogy a végösszegző osztályfőnöki órán a tanárnőjük azt mondta, ennyi ötöst felesleges is átlagolni, maradjanak abban, hogy 5.1-es az átlaga.
De mától lazábban veszi a dolgokat. Nem áll fel elsőként, ha leesett a kréta, és nem tesz például olya dolgokat sem, hogy tanul a legeslegutolsó kémia órára. Akkor már amúgy is elég azoknak, akik addig egyre se tanultak.
Ami pedig a legfontosabb. A legfontosabb az egészben.
Szerez valakit. Egy lányt. Egy barátnőt.
Kell valaki, aki motiválja, hogy kinője ezt a bugyuta elsőosztályos viselkedést, csak az a bökkenő, hogy amíg nem nőtte ki, a bugyuta elsőosztályos lányok se állnak vele szóba.
Milyen érdekes, hogy alaphangon mindekinek egy Totó vagy egy Isti a zsánere. Ő meg álljon a futottak még kategóriában, és nézze, hogy a futottak-még lányok is elhajtják a susnyásba a hozzá hasonlókat, mert mindenkinek a rosszfiú, vagy a helyi vagány csávó kell.
Természeténél fogva pedig ő sem rosszfiú, sem pedig helyi vagány csávó nem lehet. Mondjuk talán az utóbbi esetleg lehetséges lenne, ha elköltöznének egy másik városba, egy olyanba, ahol rejtélyes módon vagy egy srác se lakik, vagy mind pancserebb nála.
Hozzászokott a szeme a sötéthez, és kicsit elszórakozott azzal, hogy a CD-i meg DVD-i címét próbálta kivenni a polcokon. Ezután ropogtatta a lábujjait, majd felállt, hogy elmegy zuhanyozni, de megcsörrent a telefonja, a kijelző pedig Anna számát írta ki.
- Otthon vagy már? - kérdezte a lány.
- Nem sokkal utánatok hazajöttünk mi is. - válaszolta ő.
- Tényleg? Akkor megyek mindjárt, és ráírok Kingára. - mondta Anna, majd csak úgy mellékesen hozzácsapta: - Ki vagy, mi?
- Kicsit. De elhatároztam, hogy kemény leszek. Tudod, nem sokra emlékszem a csókból... - kezdte ő, de a lány közbevágott.
- Olyan rossz volt?!
- Nem.. csak váratlna, na...
- Pedig direkt azért szóltam délután, hogy felkészülhess idegileg. Vagy nem vetted komolyan?
- Nálad sose lehet tudni. Vagy azt hittem, hogy akkora állat vagy, hogy mindeképp megteszed, vagy azt, hogy akkora állat vagy, hogy nem.
- Mindet értek. Szóval, folytasd. - adott engedélyt a korábbi mondat kifejtésére Anna.
- Csak azt akartam, hogy most már kell egy barátnő. Megadtad a végső lökést.
- Eddig az hiányzott? - kérdezett Anna, és Tomi szíve megremegett. Milyen igaz. Eddig se az elhatérozással volt a baj. Mondjuk sok példa nincs rá, de ment már ő oda udvarolni lányokhoz. S jöhetett is vissza ugyan azzal a lendülettel.
- Majd most. Igen. - mondta.
- Tök király lenne, ha lenne barátnőd, jó srác vagy! - adta meg a kegyelemdöfést Anna, búcsúzott és letette.
Jó srác! Köszi. Sose nyer a jó. Már csak ezért is kamu minden mese. A valóságban mindig az első szakadt gitáros visz a lányt, a kocsit meg a fele királyságot. A legkisebb herceg meg szívja a fogát, és hajnali kettőig Walking Dead-et éz, mert tök érdekes, hogy négyzet alakú a zombik pupillája, pont, mint a kecskéknek.
Pont mint a kecskéknek.

19.

Totó mint az apokalipszis lovasa vitte átcsapva a vállán Annát, de csak úgy tíz-húsz méterig, mert a lépései nyomán eddige mozdult el úgy a lány, hogy eszeveszett hadonászásában legnemesebb testrészét találta el a bumfordi tornacsukájával.
- Nyughassál már. - mondta előbb nyugodtan, aztán mivel Anna meg se hallotta, erélyesebben is. - Földhöz baszlak! - de ahogy kimondta, rá is jött, hogy tulajdonképpen ezt akarja a lány elérni, hogy visszamehessen Sanyóhoz. Válasz szerencsére nem érkezett, vagyis hát kulturáltabb formában nem érkezett, artikulálatlan jegesmedve hangok illetve válogatott káromkodások érkeztek rendesen. Kicsit megigazította hát magán Annát, hogy egyenlő arányban jusson kis testéből előre és hátra is, ne érjen el se kézzel, se lábbal, se foggal létfontosságú szerveket, majd elindult. A művelet azonban ismétlésre szorult újabb tíz-húsz méterrel később, ahol azonban már túl közel voltak a házak ahhoz, hogy kockáztasson. Igazából mindketten magasról tettek rá, mit gondolnak a környező utcákban élők kettejük alkalmi előadásairól, de két okból sem akarta most az ordító lányt a hátán hazavinni.
1.) Nagyi megkérte reggel, hogy legalább egy hétig ne tegyen semmi olyat, amivel a hírekbe vagy a gyászjelentésbe kerül, vagy juttat oda valakit. Ez pedig egy betartható kérés, még akkor is, ha tavaly nem sikerült, és már a nyári szünet második napján tök véletlenül leégette Maki haját és bal szemöldökét öngyújtóval. Mindig megkérte egy-egy nagyobb iskolai szünet előtt Nagyi, hogy legalább egy kicsit viselkedjen, de eddig még sose sikerült betartani, akármennyire betartható lett volna, vagy akármennyire is igyekezett.
2.) Anna anyukája már egyszer a kapu mellé állított egy kapanyelet, hogy alkalom adtán leverje vele a veséjét.
- Igen, ez hatalmas különbség... - morfondírozott a srác magában. Hiába van ugyanis Nagyi és Anna anyukája is tisztában azzal, hogy Anna és ő is elmebeteg szociopata pszichopata, hogyha beüt a mennykő, csak Nagyi látja reálisan, éppen ki volt a hülyébb. Anna anyukája sajnos mindig úgy gondolja, kicsi lányát két kézzel mindig ő rángatja bele mindenbe. Anna nem csendesedett, úgyhogy megállt. Várt, hátha feltűnik neki, hogy abbamaradt a menet, és meglepettségében egy pillanatra befogja. Egy pillanat elég lett volna, míg befogja a száját, azonban nem jött a várva várt másodperc. Tovább gondolkodott.
Ha leteszi, visszamegy, és kezdődik a veszekedés és a verekedés előlről. Oké, hogy a verekedés marha vicces volt, de akkor sem szabad hagynia, mint rangidős, ivarérett alfahímnek. Meg különben is ott az a kapanyél, meg hát Nagyinak is megígérte.
Ha nem teszi le, tovább ordít, és az egy dolog, hogy ő megsüketül, mert hát a masszív fülhallgatózás mellett ez már sokat nem oszt, nem szoroz, de meghallhatja valaki, kijön hozzájuk, és kész a veseleverés. Nagyinak pedig megígérte...
Csak úgy átfutott az agyán azonban egy félárva gondolat, fogta, előrecsapta az ölébe a lányt, majd álló helyzetből hanyatt dőlt vele. Elterültek az ösvényen, s Annya szava elakadt a meglepettségtől.
- Csendes éj~ - énekelte Totó.
- Azt hittem elájultál. - suttogta Anna.
- Nem vagyok olyan vérszegény. - nevetett a fiú.
- Megijedtem. - sóhajtott Anna, és felállt.
- Hova mégy? - kérdezte Totó, és felemelte a kezét, és ujjait a lány ujjai köré fonta.
- Le kell ezt rendeznem Sanyóval. - mondta Anna, de így már nem nagyon akart elmenni.
- Miért kéne? - tette keresztbe a lábait Totó, másik kezét pedig a feje alá tette. - Olyan kényelmes itt. Ott hangzavarvan meg tömeg.
- De... Hallottad miket vágott a fejemhez. - magyarázta Anna, és megpróbálta lassan kicsúsztatni a kezét a srácéból, de egyrészt Totó csimpaszkodott erősen, másrészt meg ő.
- Na figyelj - kezdte a srác - Szerintem ezt már kellett, hogy Jázmin vagy Kinga mondja neked, de ha elmaradt volna, akkor most felhomályosítalak. Kolosi Sándor szerelmes beléd. - Anna mély lélegzetett vett, és bólintott párat. Látszott az arcán, hogy a kézbenkéz pillanat annyira leköti az agyát, hogy másra már nem igazán marad kapacitás, legyen az egyenletes lélegzés, vagy gondolkodás. Félrehajtotta a fejét, és kis fáziskéséssel ennyit kérdezet:
- Ez a vezetékneve? - Totó felröhögött.
- Mi a faszt lát benned az a gyerek?? A nevét se tudod!
- De. Tudom. Csak azt hittem, Kovács. Vagy Ilyesmi. - mosolygott zavartan a lány.
- A nővérével együtt jártál táncolni, ott se tűnt fel, hogy Kolosi a vezetéknevük? - nevetett tovább Totó, és kihúzta a kezét Annáéből, és megdörzsölte az arcát.
- Nem. Csak Dórinak hívtam. - sóhajtott Anna, és összefonta a karjait. Visszazökkent a valóságba, ahol Totó nem a kezét fogja, hanem körberöhögi, ez pedig felidegesítette.
- A lényeg az, hogy oda van érted. Minimum légy hálás, ha már a hűség nem megy. - térdepelt fel Totó.
- De én nem szeretem. Jófej, meg minden... de nem az esetem. - mondta Anna.
- Mert ki az eseted? - jött a kérdés.
- Bódi Attila baszod! - csóválta meg a fejét a lány, és elindult. Bódi Attila egyébként Sanyóék kutyájának volt a neve, méghozzá azért, mert Sanyó apja egy szakközépiskolában tanított, és volt egyszer egy tanítványa, akit így hívtak. Régen vettek egy kutyát, aki az idősebbik Kolosi Sándor szerint megszólalásig hasonlított a fent említett fiatalemberre, azóta pedig minden kutyájukat ifj. Bódi Attilának hívták. - Szzz... - állt meg hirtelen Anna, pedig igazából még neki se lendült a menésnek.
- Mi van, kiskutyám? - lépett mellé Totó, és megvakarta a lány füle tövét.
- Fáj a bokám. Tuti megrántottam, mikor nekimentem Sanyónak. - ropogtatta meg az ominózus testrészét Anna, de még fájni se volt ideje, Totó már a hátára is vette.
- A hintó előállt. - így sétáltak el a hársak és a focipálya mellett.
- Nem haragszol, hogy elrángattalak? - kérdezte egyszer csak a lány.
- Tök mindegy. - válaszolta Totó. - Inkább az baszott fel, hogy ilyen hülyén viselkedsz.
- Tomi? - kérdezett újra Anna.
- Is. Ez az egész egy akkora szájbabaszott hülyeség volt... - mondta a fiú. Anna nem szólt. - Néha még magadhoz képest is hülye vagy. - még mindig nem szólt. - Most tönkretetted Tomit is meg Sanyót is.
- Tönkretettem? - kérdezte most.
- Hát nem? Tominak az első csaj vagy az életében, hát gondold már végig. Az első lány, akinek kell, annak se kell. Sanyó meg? Nem kell az első lánynak, aki kell neki. Két lélek egy csapásra! Gyűjtöd? - magyarázta Totó.
- De nekem meg... - lökdöste meg a srác tarkóját Anna, utalva arra, hogy ő meg annak nem kell, aki neki kell, legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné.
- Tudom. - mondta Totó, és mivel megérkeztek a lányék háza elé, lerakta a földre rakományát. - Ez a karma!
- Nem, ez a faszkalapság. - húzta el a száját Anna.
- Nos, emelem kalapom, hölgyem. - vigyorodott el a srác, kinyitotta a kaput, majd megpuszilta Anna kezét, és hazaindult. Anna állt még egy kicsit, bámult utána, míg két házzal odébb haza nem ért ő is. Visszafordult, elmutogatta a lányak, hogy ideje felmenni és csicsikálni, és olyan édes volt. Mégse lehetett odaszaladni hozzá, megrángatni úgy istenesen, teljes erőből nekivágni a fejét a postaládának, és a fülébe ordítani, hogy "szeretlek", mert tudta. Csak itt megállt a történet.