27.

Talán kilenc óra lehetett, mikor Jázmin anyai utasításra elhagyta a pályát, és Isti egyedül maradt az ugróiskolázásban. Próbálta magához csábítani a kint maradtakat, de mindenki inkább kosarazott és/vagy cigizett fáradtan a lihegve a felrugdosott porban. Egyéb történések nyomán már nem voltak sokan, ezen eseményekről azonban csak később olvashat a kedves olvasó. Maradjunk annyiban, hogy Tomi, Robi, Krisztián és Totó állhattak csak ellen Isti csáberejének.
Dobálták a labdát, de mivel a pálya körül négyezer éve nem volt már  közvilágítás, csak a környező két utca fénye adott némi támpontot, merre lehet a palánk. Egy valamije volt azonban Istinek, ami miatt Robi végül megadta magát, és nem a további random félhomályba dobálózást választotta.
- Add ide a vized! - kérte olyan udvariasan, ahogy csak ő tudott kérni.
- Nesze. - dobta felé a flakont Isti olyan udvariasan, ahogy egy ilyen kérésnek megfelelő. Robi elkapta, és leült a fűbe közvetlen az ugróiskola mellé, ahol Isti ugrabugrált ide-oda, ellenfél híján itt-ott csalva, de unalmában már amúgy is 48-ig felrajzolta a kockákat, ameddig sötétben kicsit nehéz eltalálni.
Robi rövid ideig nézte az előadást, majd ivott, végül pedig így szólt:
- He, amúgy Jázmin mióta van így beléd esve? - kérdezte.
- Mióta anyád a pilóta. - mondta Isti, jelezve, hogy továbbra is úgy fog válaszolni, ahogy a kérdés megérdemli.
- Esküszöm! - mondta Robi, és megitta a maradék vizet. - Olyan vörös volt, mint egy... dolog ami vörös.
- Csak zavarban volt, mert láttuk azt izét az ablakban. - rángatta meg Isti a vállát.
- Én is remélem, hogy tévedek, csak mondtam, amit láttam. - emelte fel a tenyereit Robi. - Isten óvjon egy olyan csajtól, aki még életében is kísértetest játszik.
- Nem, pont egy ilyen a megfelelő! - nevetett fel Isti. - Tudod, ha választhatnál egy lányt, legyen az élő vagy holt... na, ő kettő az egyben!
Ebben maradtak. Tízre már üres volt a pálya, Totó a városba távozott hozzájárulni kedvenc klubtulaja bevételeihez, Tomi bár kacérkodott a gondolattal, hogy vele tart, inkább hazavonszolta kismacskatestét és bosszankodott azon, miért röhögné körbe Totó, ha megkérdezné, mehet-e vele? Krisztián elsétált hazáig, majd vissza, hátha Eszti még kitéved pár percre az utcára, de mivel ez nem történt meg, egy kör végén végül otthon maradt. Robi is elindult haza, de inkább előásta a biciklijét és felkerekezett a közeli gátra, ahol ugyan folyó már nem folyt Krisztus előtt 3456 óta, volt rajta korrekt kis bicikliút, ahol az embert nem büntetik halálra a túlbuzgó rendőrök, ha nincs rajta közmunkásmellény vagy bukósisak, és csak egy maszek odadrótozott zseblámpa jelzi, ha közelít.
Éjszaka van egy varázsa a biciklizésnek, előtted az átláthatatlan sötét, amit csak egy halvány sárga csík vág át, ez az utad, nem tudhatod, mi van messzebb, csak mindig a következő kerékgurulásnyi távot látod, csak annyit kell végiggondolni. Hirtelen fékezett. Valahol ugatott egy kutya és mintha denevéreket is hallott volna, de lehet, csak a szél zörgette a nyírfák leveleit. Nagyon sötét volt. Már csak halványan látszódtak az utolsó utcák fényei, és még túl messze volt a város igazi világosságától. Leszállt, és visszafordult. Tekert, túl gyorsan, ha hirtelen eléugrik egy macska, biztos, hogy úgy járnak, mint tegnap Sanyó  és a gólya, de szerencsére egy szuicid kandúr sem járt az útjában. Az első utcába érve már a szélesedő út legvégén lenyomta a féket, de mire megállt alatta a bicikli, már a harmadik ház előtt állt, maga mögött egy rekorder fékcsíkot égetve az aszfaltba. A harmadik ház teraszán egy fehér ruhás alak ült, hosszú haja előre lógott a vállaira és a fékcsikorgásra morogni kezdett.
Robi nem volt az a fajta srác, akinek csak úgy hirtelen eszébe jutnak horrorfilmjelenetek, így nem gyanakodott arra, hogy egy halott kislány szelleme kísérti a muskátlikat, sokkal inkább arra, hogy megőrült. Lám, mennyi minden megtörténik az emberrel, ha elég sokáig él! Novemberben lesz csak 17, és két nap alatt lát kabukielőadást egy emeleti ablakban és bibliai jelenést egy verandán!
- Pöfi! - mondta a jelenés, és a morgás abbamaradt, átváltozott kiskutyává és odadöcögött  kapuhoz elégedetten röfögve. Robi hamar realizálta a tényeket, Kinga hajat mosott, és a teraszon fehér pólóban fésülködik.
- Bocsi, nem akartam megijeszteni. - mondta, és szemügyre vette Kinga haját, amit sose engedett ki mások előtt.
- Áh, most mindenre morog, mert van nálam keksz, és azt hiszi, ha bebizonyítja milyen jó házörző, adok neki. - legyintett a lány, és összegumizta a haját. - Még csak most mész haza? - kérdezte, és eszébe se jutott, hogy nem elég, hogy a pálya a másik irányban van, Robinak nem kell elmennie előttük, hogy hazaérjen.
- Úgyse tudok még ilyenkor aludni, elmentem egy körre. - válaszolta a srác, és közelebb tolta a biciklit a kapuhoz, hogy ne az út közepéről üvöltözzenek egymásnak.
- Azt hittem mindenki Facebook-ozni fog egész nyáron, és alig leszünk kint. - mondta Kinga, és ő is felállt, odavitte a kekszet a kapuhoz és megkínálta vele a fiút.
- Még az is lehet. - mosolygott Robi és egy rövid hatásszünetet tartott minden más testi funkciójában, míg kekszet tömött a fejébe. Hallgattak, nem beszélgetett talán életében még ennyit a lánnyal mint az elmúlt két napban, hát igazából fogalma sem volt róla, mi a csudát mondhatna. Így törte meg a csendet: - Amúgy Jázmin beleesett Istibe? - kérdezte és képzeletben megveregetette a vállát, mert sikerült olyan kérdést találnia, ami egyrészt érdekli, másrészt meg elég kézenfekvő.
- Honnan veszed? - nézett nagyot Kinga szemeit kistányérnyira meresztve.
- Nem igaz, hogy csak nekem tűnt úgy... - gondolkodott el Robi. Ha már ketten mondják, hogy nem, talán ő a vak.
- Mondott valamit? - kérdezte Kinga és izgalmában majdnem a srácra borította a kekszet.
- Nem, csak a feje... folyton vörös volt, meg tök zavarban volt Istitől. - válaszolt Robi, de már megbánta, hogy ezt a témát dobta fel, most pletykál, ami meg alantas tulajdonság volt a szemében. Összefonta a karjait. - Isti szerint csak amiatt volt, mert tegnap láttuk az utcáról, hogy beleakad a függönybe... - magyarázta
- Mi? Beleakadt a függönybe? - hitetlenekedett olyan megdöbbenéssel Kinga, mintha ez igazán nem lenne mindennapi Jázminnál.
- Ezt se mondta neked? - sóhajtott Robi, hogy mindent neki kell elmagyaráznia, mikor ő azt hitte tényleg megfelelő személyhez fordult a kérdéssel. Úgy látszik a lányok mégsem osztanak meg mindent egymással.
- Nem... - motyogta Kinga, mire Robi nagyon kedves szavaival gyomorszájba rúgta.
- Attól, hogy szomorú vagy Márkó miatt, még figyelhetnél a barátaidra. - pedig nem is teljesen úgy értette.
- Jó... de... - hajtotta le a fejét a lány, és babrálni kezte a kekszeszacskót. Robinak itt jutott eszébe, hogy talán nem a megfelelő irányba terelte a beszélgetés illedelemfaktorának mutatóját.
- Tényleg, vele mi van? - kérdezte és megpróbált nagyon kedvesen nézni.
- Megbeszéltük a dolgokat. - rángatta meg a vállát Kinga, és ő is összefonta a karjait. Álltak egymással szemben, ugyanolyan testhelyzetben, bámulva Pöfi hurkáit, néma csendben. Most még a kutya se röfögött.
- Ne haragudj, hogy az előbb azt mondtam... - nézett fel Robi.
- Igazad van, önző vagyok. - mondta Kinga, de ő tovább bámulta Pöfit. - Ez a baj Márkóval is... Mármint, hogy nem azzal törődök, hogy neki mi a jó...
- Ez hülyeség. - mondta hirtelen a srác. Kinga ránézett. - Ha nem akarsz járni vele, akkor ne járj vele. Teljesen mindegy, milyen szar lesz neki ettől...
- Én igazán nem akarom őt megbántani ezzel... csak nem akarok járni vele. Érted? Nem ő a baj, hanem ez az egész... - sóhajtott a lány.
- Hogyne érteném. - mondta Robi, és komolyan így is érzett. Marhára idegesítette, mikor Isti nekiállt, hogy szerezzen barátnőt. Minek?
- Akkor jó. - zárta le a beszélgetést Kinga, mert nem volt benne teljesen biztos, hogy Robi tényleg megértette-e, vagy csak már menne haza kajálni.
- Na, ne szomorkodj. - mosolyodott el a fiú, és visszatolta a biciklijét az útra. - Jóéjt! - azzal már el is tekert.
Kinga állt még ott pár percig, olyan furcsa volt, hogy végre el tudta mondani valakinek kerek magyar modnatokban mi a helyzet a szívében, és úgy tűnt, hogy az a valaki jobban megértette, mint Anna vagy Totó, vagy Márkó... Még, ha nem is lehetett teljesen biztos benne, jobban húzta afelé a szíve, hogy Robi megértette. Csak az zavarta egyedül, hogy nem Anna vagy Márkó értették meg, sőt, leginkább az, hogy pont Robi.

26.

Jázmin igazából már korán magához tért, de azután sem lett több ereje nyilvánosan mutatkozni, hogy kapott nyolcvanhat SMS-t Kingától és Annától, sem pedig azután, hogy elfogyasztotta reggelijét, ami egy kisebb vödör McDonalds-os fagyiból állt, bátyja munkája révén. Kicsit feltuningolta még ezt is, mellé nutellát kanalazott, a tetejére csokiskekszet tört, és epret kavart bele, a tejszínhabról is csak azért mondott le, mert az nem volt otthon. Mással nem lehet túlélni egy akkora sorscsapást, mint önmagunk, csakis cukorbajos kómával.
Teljesen biztos volt benne, hogy Isti, ha nem is jött rá ennyiből, hogy ő szemöldökig szerelmes belé, akkor is elkönyvelte középsúlyos értelmi fogyatékosnak. Belegondolnia is elég volt, hogy majd elbőgje magát, és alig aludt, mert a fejére kellett húznia a takarót, hogy ne lássa az este nyomait, így viszont majd megfulladt a melegben. Most viszont már nappal volt, elég sok fénnyel ahhoz, hogy visszarakja a karnist, a függönyt és a cicás sötétítőt a helyére. Micsoda pusztítás. És mindent látott Isti... az elejétől. A végéig.
A hülye újságokban meg fórumokon persze csak annyi van, hogy menj oda a kiválasztottadhoz, hogy bevalld neki mit érzel, de arról szó sincsen, hogy kell viselkedni azután, ha az ember lánya karnissal és egy komplett lakástextil üzlettel a fején járt csárdást az orra előtt?
Rá kellett döbbenjen, egyedül van a problémájával. Még Annának sem volt mersze bevallani, mert hát... Anna... nem egy kedves lány. Pofátlanul sokáig tud röhögni kínos dolgokon, és mindenről elfelejti, hogy titok, és a legváratlanabb helyzetekben nyögi ki, csak mintha azt mondaná, "szép az idő".
Csengettek.
Csak, hogy a lehető leginkább visszaadjuk a történteket, előre szólok a következő néhán sor gondolat forméban mindössze egyetlen másodperc alatt vágtázott végig Jázmin tudatán.
- Jézus, Isten, Szűz Mária, Szent József, Szent Kleofás, Szent Ferenc Szent... miért nem jut eszembe több szent?? Hülye vagyok. Isti lesz az. Mit mondjak?? Mit csináljak??? Istenem.... Jézus... Szűz Mária... Szent... szent... szent... Péter!! Nem lehet, vörös az arcom... Pizsamában vagyok!! Istenem, lyukas... most segíts meg Uram, és többé nem kérek semmit, add, hogy elmenjen... Édes Jézus légy vendégünk... nem. Add, hogy ne legyen vendégünk.. - Újabb csengetés. A berregés hosszabb volt, türelmetlenebb, mint az előbb. Jázmin remegő lábakkal az ajtóhoz merészkedett, és próbált a tejüveg ablakon kilátni, ami annyira ment, hogy fantasztikus feledezésként megállapította, hogy valaki áll a kapuban. Balázs, a bátyja békésen aludt odafent, családi felmenőik pedig munkában voltak. Még talán valahogy meg lehetett volna úszni az ügyet, és nem kellett volna kimennie, de sajnálatos módon az ajtó üvege magasabban volt, mint az ő szeme, ezért lábujjhegyre állva nézett kifelé, csakhogy ez nem egy könynen tartható póz pánikban, és meginogva lenyomta a kilincset, az ajtó pedig kitárult. No nem nagyon, tehát egy újabb lángolva porrá és hamuvá égés nem következett be, de azért a kapuban álló teljes bizonyosságot szerezhetett arról, hogy otthon vannak a bentiek, legalábbis fele-fele arányban. Ezen pedig az sem változtatott, hogy Jázmin gyorsan visszahúzta az ajtót. - Hidd, hogy poltergeist, hidd, hogy poltergeist... - könyörgött közben.
- Heló! - kiabált be egy öblös férfihang. A postás. - Csomagot hoztam, alá kéne írni! - kiabálta. Jázmin egy fokkal bátrabban újra kinyitotta az ajtót, és elmondta, hogy szól a testvérének, mert ő rendelt e-bay-ről egy érintőpanelt, de még alszik. A postás kedvesen bólogatott, mert megértően nem tudott. Ennyi információ egyszerűen túl sok. Miután szólt a tesójának, Jázmin erőt vett magán, és helyére szerelt mindent, ami tegnap megsérült. Kifelé bámulva a rendbetett ablakon, szépen felöltözve már egy kicsit szerette volna, ha arra jár Isti, legalább egy kicsit hadd lássa a boglyos fejét úgy, hogy a srác még véletlenül se pillant fel. Az se lett volna akkora tragédia, ha felpillant. Karnis, csipke, cicák, minden a helyén, rajta a legújabb pólója, ami rohadt drága volt úgyhogy tényleg csak egy helyben ülni, és ablakon kinézni mert benne, de a célnak pont meg is felelt. Csak Isti nem jött.
Dél körül gyors pólócsere után megebédelt, majd gyors póló-visszacsere után még úgy egy jó másfél órát ült az ablakban, de már könyvel a kezében. Igazából nem tudott ugyan koncenrálni rá, de valamiért minden "i" betűvel kezdődő szót megtalált, és ha nem lett volna a könyv könyvtári, és nem érezte volna túl kispicsásnak, szívecskével keretezi őket.
Már erősen narancssárgák lettek a dálután fényei, mikor kosárlabdát pattogtatva meglátta a pálya felé sétálni Tomit és Márkót. - Szegény, hülye Kinga. - gondolta. - Ha tudná, mekkora mázlista, hogy a srác lépni mert!
Szegény Márkó... most agyfaszt kapnék, ha a helyében lennék.
Épp csak elbattyogott a két srác a látótérből, mikor felbukkant Sanyó, Krisztián és mögöttük észrevétlen lopakodva Pöfi, amiből valószínűsíthető volt, hogy jön Kinga és Eszter is. Jöttek is. Pluszban Annával, majd megálltak a kapuban, és felordítottak, hogy:
- JÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁZMIIIIIIN. - amire Jázmin boldog izgalommal átvette a pólóját valami kevésbé sérülékenyre, és levágtázott. Az utca végén Robi és Isti Maki motorját csodálták, és könyörögtek, alkudoztak és fenyegetőztek, hogy mennyi mindent tesznek meg, ha a földúton egyszer oda, meg vissza mehetnek. Maki jól tűrte az ostromot, és hálistennek a lányok időben értek oda, mert Robi maglátva pöfit inkább egy kis kutyanyálat akart begyűjteni magára, Isti pedig melléjük szegődött, és udvariasan nem kérdezett semmit Jázmin cicás sötétítőjéről, egészen addig, míg kettesben nem maradtak.
- Jól megütötted magad? - kérdezte, mikor leült szusszanni egyet két meccs között Jázmin mellé, aki ezerrel ugróiskolát rajzolt egy törött virágcseréppel egy félreeső betondarabra.
- Á, annyira nem. - áll meg zavartan, és zavartságában nem 3-ast rajzolt a harmadik kockába, hanem beleírta, hogy "három".
- Tegnap egész este azon gondolkodtam, hogy mitől vagy ilyen béna? - mondta szélesen elmosolyodva Isti, de a lány jól érezte a hangján, hogy csak viccel. Bármennyi igazság is volt benne.
- Évek hosszú gyakorlata. - mosolygott vissza Jázmin, és folytatta a rajzolást, beírta, hogy "4", "öt" és "7" meg "8".
- Kihagytad a hatot, add csak! - vette ki a kezéből a cserepet Isti, és néhány betonba-rúgással "kiradírozta" a hetet, meg a nyolcat, és beírta hatnak meg hétnek.
- Isti!! - kiabálta Krisztián, hogy folytathassák a kosarazást.
- Most ugróiskolázok, jó? - kiabált vissza Isti, és egész este azzal játszott, közvetlen Jázmin közelében, akinek a szíve majd' kiszakadt a helyéről, hogy belecsöppent valami regénybe, és hinni se mert a szemének.

25.

Ezernégyszázkilencvennyolc fél negyedmásodperc volt, egy teljes sóhajtás és négy szívverésnyi idő. Ennyi adatott, a sors nagyasszonya ennyit mért ki, se több, se kevesebb. Mint mikor kifagy a gép, és úgy szaggat minden, hogy egy kész lejátszott törikönyvnek tűnik két kattintás. Annyi minden történik, aminek végül totál semmi eredménye sem lesz.
Összeért Anna és Totó ajka, a lendülettől még összekoccantak a fogaik, de aztán lelassult a világ és a koccanás hangját már úgy hallották, mint egy komplett Bach szinfóniát. Egy kicsit mintha kölcsönös is lett volna, nagyon halványan, alig észrevehetően, mintha Totó visszacsókolt volna, mintha nem csak a helyére igazította volna a szája szegletében a karikát, mintha tényleg visszacsókolt volna, mintha egy nagyon kicsi időre valóság lett volna ez az egész, zavaros pillanat.
- Hé... - suttogta halkan Totó, a hangja rekedt volt, és nagyon kedves. Az álarc, amit magán hordott mindig, a menő srác, aki mindenre tud valami hülyeséget benyögni, most leesett, és ott feküdt a földön Anna méltóságával együtt. Nem akart a lány ilyen nyíltan lépni, tényleg nem. De muszáj volt. Belülről muszáj, és onnan, ahová az ész nem ér el, hogy parancsolhasson. Elég egyértelmű, ha az embert már a startnál eltolják egy csóktól, de ez a kedvesség a fiú hangjában nem hagyta, hogy a remény is lebucskázzon a kertés tövébe Pöfi nyálas gumicsirkéje mellé, ami a pillanatnak megfelelően arcára olvadt sikollyan bámulta a csendéletet.
- Nem bírom, meg akarlak ölni. - suttogott vissza Anna, és lényegében tényleg így érzett, csak a gondolatmenet elejét nem mondta hozzá a történethez, hogy abban az esetben akarja megölni Totót, ha újabb elutasítás lesz a dolog vége. De miért is mondta volna? Úgyis tudta a választ.
- Ne kímélj. - vigyorodott el szélesen Totó, de még mindig ugyan olyan lány volt a hangja, mint az előbb.
- Kár beléd a kín. - sóhajtott fel Anna, ívesen kikerülte a srácot, majd kilibbent a kapun.
- Császtok! - kiabált ki a szobája ablakán Eszti, ő viszonozta a köszönést, majd haza indult. Totó egy ideig bámult utána, majd lassan a nyomába is eredt, de mehetett akármilyen lassan, másfél méteres lábaival egy pillanat alatt beérte a lányt.
- Akarsz kosarazni? - kérdezte
- Akarok kosarazni. - mondta Anna a legkielégítőbb választ, amit csak adhat az ember egy ilyen kérdésre. Totóék háza előtt megállt, és az övtartójába kapaszkodva várta, hogy a srác visszajöjjön a kosárlabdájával.
Miután erre sor került, néma csöndben baktattak a focipályához, ahol két oldalt állt egy-egy rozoga kosárpalánk is. Kettő az egyben alapon.
Totó ment elől, pattogtatta a labdát, aztán hirtelen lepasszolta, majd a földre térdelt.
- Leszek a zsámolyod, kislány. - mondta, majd arrébb tenyerelt, hogy ne legyen olyan közel egy megtermett szotyihéjas köpéshez a keze. Anna összefonta a karjait és odasétált a sráchoz.
- Leszel a szexuális tárgyam? - kérdezte.
- Hát... ki mit csinál egy zsámollyal. - válaszolta Totó, és feltérdelt. - Na, hadd lássam, mire mész nélkülem! - mutatott a palánk felé. - A színpad a tiéd. De nem viheted haza. - Anna nem mozdult el a helyéről, onnan próbált kosarat dobni, de a palánk messze is volt és nem is nagyon látta a fém karikát, ami egykor vödörkarima volt, s csak májusban avanzsálta gyűrűvé Krisztián apukája, mikor is kiderült, hogy a tél folyamán valaki meglovasította az eredetit. Dobott, de a labda elszállt a palánk alatt. - Szükséged van rám. - állapította meg Totó.
- Nem mondod? - morogta halkan, épp hogy csak a bajsza alá Anna. A srác feltápászkodott, összeszedte a labdát és odaállt a lány mögé.
- Totóbácsi megmutatja. Nyolcezredszerre is, de megmutatja. - mondta, és megfogta Anna kezét. - Így. - mutatta a mozdulatot, majd erős karjaival egy pillanat alatt a nyakába emelte az aprócska lányt. - Méltóztassék dobni. - Anna elhajintotta a labdát, ami egyenesen a gyűrűbe pottyant. - Nélkülem egy senki vagy. - mondta a srác, mire Anna a fejére dőlt, és összeborzolta a haját.
- Utállak, te nyurgatestű szarkirály.
- Ennyit tudok nyújtani. -vigyorgott Totó. Csenben álltak, mint egy totemoszlop. Egyre melegebb volt, mintha minden egyes órával a szűnni nem akaró forróság egyre csak nőne, hiába múlt el már dél. Totó pólója átnedvesedett az izzadtságtól, letette a nyakából a lányt, majd levette a felsőjét, és megtörölközött. Anna rá se nézett, csak dobálgatta a palánk kopott deszkáinak a labdát. A pályáról pont rá lehetett látni a buszmegállóra, ahova épp bezöttyent az aktuális járat. Totó elmerengett a távolba, ahol Sanyó és Krisztián mint egy viharvert sereg csusszantak le az izzadtságukon a buszról, és nekiindultak a pusztának hazafelé. Mivel utolsó találkozásukkor Anna nagyon szerette volna kibelezni Sanyót, igyekezett nem felhívni az érkezőkre a figyelmet, de Sanyóban nem volt valami sok életbenmaradási ösztön. Ahogy meglátta a duót a pályán, feléjük vette az irányt.
Krisztián és Totó arcán ugyanaz a rémület jelent meg. Itt mindenki lelki sérüléseket fog szenvedni. Ahelyett pedig, hogy Anna dobálgatott volna tovább csendesen és eltéríthetetlenül, az érkezők felé fordult.
- Csá. - mondta már messziről, és összefonta a karjait. Sanyó ugyanúgy tett, bár benne már nem sok maradt a tegnapi feszültségből. Kialudta magából a sörrel együtt. Tomi nem ellenfél, Totó meg nem hajtja a fejét igába. Tudta ő ezt, valahol, mélyen, a vakbele környékén.
- Édeskettes? - kérdezte azért, kicsi fricska.
- Ne kóstolgass. - vigyorgott rá szívélyesen Totó, tudatva, ő az alfahím. Az erőviszonyokat már az elején tisztázni kell, ha az ember nem akarja összevérezni az öklét.
- Azt csinálok amit akarok, nem tartozom neked elszámolással. - mondta Anna, és az előbbi elvet figyelembe véve igyekezett a legharagosabban nézni.
- Kettesben hagynátok minket egy percre? - kérdezte Sanyó, de Krisztiánt, nem nézett többet Totóra. A két srác eloldalgott egy kisebb árnyékba, és megosztozva egy öngyújtón, rágyújtottak.
- Szépszemű, én... sajnálom. - mondta Sanyó. Anna megenyhűlt. Egyetlen pillanat, és odalett a nagy haragszomrád.
- Én is. - mondta azért, és fél szemmel Totóra sandított, aki még azt az átkozott cigit is úgy szívta, hogy ő majdnem pillangókat hányt. Sanyó magyarázott valamit, és hiába figyelt rá, egy mondatot se fogott fel, mert közben hol Totó kavargott az agyában, hol meg az, hogy ennyi. Ha már féltékennyé tenni nem ment, ha már felszedni nem ment, akkor elfelejteni csak fog. Nézte bambán Sanyó sötétbarna szemét, és rájött, hogy nem is lenne rossz búfelejtő. Egészségesebb, mint ízeltlábúakat hányni. Csak tudná, miről beszélt...?