32.

A buszmegállónál állt egy ház. Ez annyira nem nagy dolog, több is állt ott, de ebben az egyben lakott csak Károly néni. Károly néni volt a világegyetem legfurább nyugdíjas nénije, és senki sem tudta a keresztnevét. Persze biztos volt neki és biztos volt, aki tudta is azt, de a környező utcákon lakók úgy ismerték, Károly néni.
Ami szintén kissé érdekesen alakult így.
Károly néniék kapuján ugyanis egy tábla állt emberemlékezet óta, miszerint "Pljesovszki Károly üvegező" de nyelv legyen a szájban, aki ki tudja mondani, hogy Pljesovszki Károlyné fakultatívan díszítve egyéb jelzőkkel (mint pl: néni). Szóval egyszerűsítés, meg ilyesmi.
Károly néni tehát fura volt, vízzel teletöltött vizes flakonokból épített magának kerti bútorokat és volt egy rakás macskája, amiket az orosz cári család tagjairól nevezett el. Ami pedig jelen helyzetben a legfontosabb, volt egy darab százhatvanszorharminchatos (magasság-szélesség) 15 éves ivarilag lány unokája, Dalma, aki nyáron olykor lelátogatott egykéthárom napra kedves öreg nagymamájához.
Szép lány volt, kedves, csinos csak nehezen lehetett vele szót érteni, mert egyrészt olyan halkan beszélt, hogy mindenki kiesett a fülén, mire megértette, másrészt meg betegesen rajongott minden sorozatért, ami valaha a TV-ben ment, és minden mondatát ezekből vett idézetekkel tarkította.
Tomi épp a boltba sétált el némi sóért, mikor észrevette, hogy Dalma Károly néni kapujával küzd, s miután ez megtörtént, sétált tovább. Esze ágában sem volt lebratyizni, aztán hülyébbnél hülyébb helyzetektbe keveredni, mert nem érti, mit mond a lány... Szerencsére már nem volt messze a kisbolttól, ami előtt Kinga és Anna fagyiztak.
- Itt van Dalma. - mondta nekik és már be is suhant az enyhet adó légkondihűségbe.
- Mellette mindig süketnek érzem magam. - sóhajtott Kinga, Anna pedig némán törődött bele a hírekbe. Valami teljesen spontán ötletként tört elő belőlük, hogy menjenek el fagyizni, csak ketten, kicsit hanyagolva a Márkó- és a Sanyó-témát. Eszti épp érettségizett Jázmin pedig az anyukájával vásárolt. Ki is kapcsolt az agyuk, nem hatolhatott bele komolyabban semmi egészen addig, míg Tomi vissza nem tért közéjük egy zacskó jódozott asztali társaságában. Mármint ez sem, addig, míg rövid közös előrefelé bámulás után meg nem látták, hogy Dalma egy másik lánnyal közeleg a bolt felé.
Egy ismeretlen lánnyal.
Tomi kicsi szeme még kisebbre húzódott össze, úgy figyelte az érkezőket. Legjobb tudomása szerint Dalmának nem volt testvére, főleg nem olyan, aki nagyjából vele egy idősnek tűnik, és olyannyira nem hasonlít rá, hogy annál feltűnőbb már csak az lenne, ha egy óriási, sötétlila edzőcipő pofánrúgná. Mármint Tomit.
- Az meg ki? - tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Anna, és nőietlen hangot kiadva becuppantotta a puncsgombócot a szájába.
- Sziasztok! - köszönt a két érkező, majd bementek a boltba.
- Melegen fogadtuk. - mondta Kinga.
- Ha nem állnak meg és Dalma nem mutatja be, mi nem tehetünk semmit. - bólogatott Tomi, és leplezni próbálta, mennyire sajnálja, hogy így törént.
- Kérsz egy nyalást? - kérdezte Anna, és elétolta a tölcsért.
- Köszi, nem. - mosolygott rá Tomi.
- Nem nyalakodhadtok most már csak úgy, hogy összejöttél Sanyóval. - emelte fel a mutatóujját Kinga és visszatolta a tölcsért Anna elé. Tomi felsóhajtott.
- Hülye vagy. - és ez senki sem vitatta. A fagyi elfogyott, és a trió úgy döntött, elindul hazafelé. A pályánál megálltak egy kicsit az árnyékban lihegni, ekkor érte őket utol Dalma és az ismeretlen lány.
- Sziasztok! - köszöntek most ők előre.
- Téged még nem láttunk! - mondta Anna biztosítva a bemutatkozást. - Anna vagyok. - tette hozzá, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek. Kinga és Tomi követték.
- Luca vagyok! - mosolyodott el a lány, áttette a bal kezébe a szatyrát, és szép sorban kezet fogott a többiekkel. Következtek az udvariassági körök, kiderült, hogy Dalma barátnője és eljött vele a nagyijához, bevásárolnak segítenek kicsit a néninek, majd hazamennek este. Kiderült, hogy Dalma osztálytársa is, és felfedte, hogy szerinte baromi halkan beszél, de meg lehet szokni. Itt mindenki tiltakozott, hogy "Á, mi észre se vettük!", majd ott is, hogy mennyire idegesítő, hogy csak Juan Miguel-ekről meg királyi házakról tud beszélni, de ő pont ezt szereti benne. Dalma megmutatta egy új oldalát, hogy két méterre tud rágót elköpni, amit Anna nyállal döntött meg, kicsit beszéltek Luca fekete szandáljáról, ami csak ezeröt volt, és Kinga halálosan beleszeretett, majd Tomi valami olyat mondott, amit soha életében nem feltételezett volna róla senki.
- Nincs kedved valamelyik nap eljönni velem valahova? - Kinga és Anna akkorára meresztették a szemüket, mint egy kosárlabda. Szerencsére Tomi túlságosan szédült ahhoz, hogy meglássa, mert biztos teljesen elbátortalanította volna eme reakció.
- De, van! Tök jó lenne! - mondta Luca, és ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben az az volt, hogy komolyan is gondolta. Nem maradt kínos csönd sem a mondata előtt, sem után. Ő és Dalma beszéltek tovább.
Anna és Kinga meredten bámulták Tomit, képtelenség volt ezt a fordulatot feldolgozni.
Tomiban pedig megállt az ütő.
Az egy dolog, hogy valami Isteni löketre megtört az átok és randija lesz, de most....
mi.
a.
fenét.
kell.
csinálni??

31.

Meg volt fésülködve, legalábbis nem úgy állt a haja, ahogy szokott, de száz százalék, hogy Krisztián volt. Ott állt, nekitámaszkodva az osztályterem falának, és unatkozva buzerált egy kis világoskék dobozt.
Olyan megnyugtatóan alakult ez a nap, miért kell most elromlania? Eszti megállt a folyosó végén, és összehúzott szemekkel bámulta. A fiú nem vette észre, láthatóan baromira lefoglalta a faltámasztás, a kis kék doboz buzerálása és a szemközti falon lévő tabló elmélyült szemlélése.
Az iskola egyébként kihalt, hétfő déli napfényes langyosságban úszott. A kémiaterem a másodikon volt, a legcsendesebb folyosón, és szerencsére sosem gyulladt ki, mert onnan csak bajosan lehetett volna lemenekülni. Vissza nem mehet, a fenti folyosón senki sem álldogálhat csak úgy, Pali bácsi, az egyik karbantartó a lépcső tetején ült és keresztrejtvényt fejtett, robosztus, munkásruhás alkatával megakadályozva, hogy illetéktelenek lépjenek e jeles alkalomkor a teremnek százméteres körzetébe. Meg persze így innen már senki sem menekülhetett.
Gratulált Eszternek, ahogy a lány (nem zokogva) kijött a teremből, jó nyarat kívántak egymásnak, és beletörődtek, hogy többé nem találkoznak, szóval ha visszamegy, megbojgatja a békét.
Az első emeletre sem mehetett, ott van a tanári, tele tanárokkal, akik tuti megrohannák és faggatnák, pedig ő most már semmire sem hajéandó emlékezni, egyébként se, pláne, hogy Krisztián lent áll, és őt várja. Mert kit várna? Biztos ki akarja használni, hogy most van túl a nehézségeken, és megrohanná az első adandó alkalommal.
Ha az ebédlő felé megy, csak éhesebb lesz. Valószínűleg már nem főznek, de őt megrohannák a menzakaja emlékei, és csak jobban korogna a gyomra.
Különben is! Találkozni akar valakivel az osztályból, el akar dicsekedni és meg akarja őket nyugtatni. Rajzolni akar valamit a táblára. Meg akarja nézni, nem hagyott-e valaki üzenetet az üzenőfalukon. Még utoljára szemet akar elhelyezni a kukában, akit Alfonznak kereszteltek el kilencedikben. Igaz, ez már Alfonz kettő volt, mert tizedikben az egyik fiú valamiért mérges lett, s mérgében úgy belerúgott Alfonzba, hogy az ripityára törött, s vehettek egy másikat.
Hülye Krisztián. Miért nem bír otthon ülni, és otthon buzerálni azt a kis dobozt?? Mi lehet az egyáltalán?
Döntött.
Ha törik, ha szakad, ha megkörnyékezik, ha nem, bemegy a terembe. Köszön majd a fiúnak, de nem hajlandó hosszabban szóba elegyedni vele. Akkor sem.
Elindult.
Remélte, hogy Krisztián csak akkor veszi majd észre, ha már közvetlenül előtte jár majd, és nem megy elé, vagy ilyesmi, csakhogy nem kalkulálta bele, hogy az a retkes magassarkú cipő úgy kopog, mint valami szélütött harkály.
Krisztián felkapta a fejét, ránézett és elvigyorodott. Mást azonban nem csinált. Szép csendben vigyorgott, bámulta, és támaszkodott, buzergálva a kék dobozt. Elég idegesítően.
Ahogy Eszter mellé ért, köszönt, majd benyitott a terembe, és mielőtt a srác visszaköszönhetett volna, be is zárta maga mögött az ajtót. Odabent azonban csak az a túlbuzgó anyuka volt, aki belétukmálta a karamellás csokit reggel.
- Csókolom. - sóhajtott Eszti.
- Na, hogy sikerült, Eszterke? - jött izgalomba a nő, és Eszter teljesen ledöbbent, mert nem hitte volna, hogy az ő osztálytársai egyik szülőjével áll szemben, hogy tudja a nevét. Hogy ki lehet ez...?
- Hál' Istennek jól! - sóhajtotta végül.
- Gratulálok! Ádámka mit húzott? Tud mit írni? - tért rögtön a lényegre, az ő fiára a nő. Ádám! Hát persze!
- Igen, örült, mondta is neki Varga tanárnő, hogy milyen neki való tételt húzott! - válaszolt Eszter, és körbenézett a kirakott tálakon, mit egyen.
- Egyél valamit! - mondta a nő, és visszacammogott az ablak alá tett székhez magába merülten imádkozni kicsi fia lelki üdvéért. Mielőtt azonban nekikezdett volna, még így szólt: - Van kint egy fiú, azt mondta megvár téged. Mondtam neki, hogy jöjjön be, de kint akart maradni. Találkoztatok?
- Igen. - mondta a lány, hisz ez egyrészt igaz, másrészt meg semmi kedve sem volt végighallgatni, hogy menjen és keresse meg. Egy papírtányérra összerakott magának egy szendvicset, pár szelet almát és egy csokit. Leült a helyére, és belakmározott.
Valószínűleg az alsóbb évfolyamok örömmel élték meg, hogy a végzősök termei üresek, mert az osztott csoportok mindig kétségbeesetten bolyongtak a folyosókon termet keresve. Ezt bizonyította az is, hogy Eszti padján a ballagás óta új firkák jelentek meg. Volt egy puska, valószínűleg fizikából, egy "szeretlek Ani" és egy "11/C a király", igényesen, grafittal megörökítve. Mennyivel szívesebben gondolkozott ezen, mint Krisztiánon! Nem akart bánatos lenni, és szomorkodni, hogy többé nem lesz 12/D-s, mert mindig is utálta az osztályát két-három ember kivételével, de a Krisztiánon való elmékedésnél még ez is jobb volt. Az ujjával ledörzsölte a fizikapuskát, és hátradőlt a széken.
Ádám anyukája kibambult az ablakon, és szemmel láthatóan nagyon aggódott a fiáért. Fölötte, a falon lógott az üzenőfal, de nem volt rajta új fecni, így hát oda sem kellett mennie ellenőrizni az üzeneteit. Épp lenyelte az utolsó falat kenyeret, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta néhány osztálytársa.
- Késett az a buzi busz. - sóhajtotta az egyik, de Eszti megnyugtatta őket, hogy utána már bement egy lány, azóta pedig még nem jött ki senki. Az osztály krémjéből való srácok voltak, nem igazán volt közös témájuk a lánnyal, még a tételekkel sem voltak teljesen tisztában, úgyhogy Eszter úgy határozott, ideje hazamenni. Minek álldogáljon itt, a lányokkal este úgyis megbeszéli majd a dolgokat telefonon, a bizonyítvány-átadó pedig úgyis csak holnap után lesz.
Itt az ideje szembe nézni Krisztiánnal.
Felállt, elköszönt, megetette Alfonzt, és kilépett a terem biztonságából. Krisztián viszont már nem volt az előbbi helyén.
Eszter kifújta a levegőt, alig maradt a tüdejében, majd hazaindult. Egészen az előtérig biztonságban érezte magát, csakhogy az automaták mellett ott üldögélt a földön, kólával a kezében Krisztián. "Ó hogy a mocskos életbe" gondolta a lány, és megállt. A srác nem vette észre, de úgyis észre fogja, mert csak úgy tud kimenni, hogy átmegy az előtéren, és ez a nyomorult magassarkú továbbra is kopog, mint akinek nincs egy csepp esze sem, pláne nem hűsége gazdája iránt.
Alig indult újra el, s lépett kettőt, a kopogásra Krisztián felállt és leporolta a fenekét. Vagy remélte, hogy a lány jön, vagy remélte, hogy nem az igazgatónő. Ahogy meglátta, ki közeleg, megint szélesen elmosolyodott, és most elébe is jött.
- Szia! - mondta.
- Szia. - mondta a lány is, és ment volna tovább, de a srác elé állt.
- Jól sikerült? - kérdezte.
- Jól. - válaszolt ő tömören. Csak semmi jópofizás.
- Jól van, akkor kaphatsz ajándékot. - bólintott Krisztián és a lány kezébe nyomta a kék dobozkát. - Remélem tetszeni fog.
- Mi ez? - kérdezte Eszter, de utálta magát, hogy izgalomba jött. Imádott ajándékot kapni, de Krisztiánnal nem szabad kedvesnek lenni, mert azonnal pirospontként könyveli el.
- Nézd meg. - ajánlotta teljesen jogosan a fiú, ő pedig engedelmeskedett.
- Akvarellceruza? De ez nagyon drága!! - mondta a csodálkozástól vinnyogó magas hangon.
- Megérdemled, keményen dolgoztál azért a matek kettesért. - bólogatott a fiú, és zavartan megvakarta a fülét.
- Az biztos. Örökkön örökké ezzel fogok színezni, hazamegyek, rögtön kipróbálom! Olyan király, hogy végre azt csinálok délután, amit akarok! - azzal átölelte a fiút. Na tessék. A fejében a józan Eszti lekapcsolta a villanyt, és olyan hévvel vágtatott ki dühében az ajtón, hogy a becsapott ajtótól a lány füle zúgni kedzett.
- Örülsz? - vigyorgott Krisztián, de nem tudta az ölelést viszonozni, mert a kólásüveget a kupakjánál fogta a mutató-és középsőujjai között, elég hülye pózban, és nagyon fájt, ha pedig megmozdul, tuti elejti.
- Imádlak!! - mondta az elmebeteg Eszter a józan nélkül maradva egyedül. Eddig tart egy elhatározás, kéremszépen!
Hazaindultak. Kriszián azonban nagyon okos fiú volt a látszat ellenére. Nem élte bele magát az üdvrivalgásba, tudta, hogy a ceruzának szól, igazából nem neki. De első lépsének nem rossz, még tíz kedvesség, és csak pozitív dolgokat tud majd hozzákötni a lány. Az pedig egyenes út a győzelem felé.

30.

Kedves olvasó, ugrunk egyet, hopp. Felkelt a nap, és Eszti teljes harci díszben üldögélt a konyhában, erősen összpontosítva a tányérján lévő kiflire. Annyira próbálta a fejében tartani a tanultakat, hogy minden más, szokásos tevékenység hatalmas erőfeszítésébe került.
Fél hatkor kelt, és másfél órájába telt, hogy felöltözzön, pedig nem lazsált, nem lustálkodott, nem fésülgette a haját se sokáig, mégis hetet ütött a lila kutyás óra a szobája falán, mire elkészült. Lecsoszogott reggelizni, lassan, megfontoltan, nehogy kitépje a harisnyáját, vagy nehogy összekenje a fal a szoknyáját, s főleg ne felejtsen el semmit se a nagy rohanásban.
Úgy ereszkedett le a székére, már lent a konyhában, mint egy királynő a trónjára, méltósággal. Vagyis ez inkább kívülről tűnt úgy, ő tudta, hogy ez is csak elővigyázatos csigatempó.
Ült, és nem bírt enni.
Biztos volt benne, hogyf félrenyelne, és összeköpködné magát félig megrágott és lenyelt vajas kiflivel, és mivel abban is biztos volt, hogy leinná magát, csak vízet öntött a kék bögréjébe, de ahhoz sem nyúlt. Mi van, ha ereszt a kékség, és a matrózblúzára csöppen?
Nem lehet kockáztatni.
Ahogy a buszmegálló felé sétált, a szokásos útvonalon, eszébe jutott, hogy most megy arra utoljára. Most utoljára 12/D-s, és többé nem fog okkal leszállni a kilencedik megállóban, röhögve Anna reggeli retardáltságán, és nem fognak Kingával megosztozni ebédszünetben egy gigantikus gofrin. Lehet, hogy ez a nosztalgia amúgy szomorúvá tette volna, de mivel annyira izgult, boldog lett a gondolattól, hogy nemsokára vége, és mikor legközelebb elmegy a kék kút mellett, már nem kell majd félnie.
Felszállt a buszra, beült a sofőr mögé, és míg beért, minden tárgy minden tételéből összeállított magában egy rövid vázlatot, egészen a negyedik megállóig, mikor felszállt két osztálytársa. Onnantól tojt az egészre.
- Remélem Petőfi nem ül be, össze fog zavarni a hegyke bajszával. - sóhajtotta az egyik lány, akit mellesleg Bettinek hívtak, és az egyik földrajztanárról beszélt, aki megszólalásig hasonlított Petőfi Sándorra, így az iskola szlengjében mindenki így ismerte.
- Ugyan már, miért ülne be? Ő konkrét puskának számít. - mondta megnyugtatólag Eszter, de erre a másik lány (továbbiakban Móni) egy terjedelmes, igényesen összeorigamizott mini füzetet nyomott a kezébe, aminek lapjain icipici számok sorakoztak.
- Neked nincs is matek. - gondolta végig sorstársai névsorát Betti, mire Móni cinkosan kacsintott egyett.
- Minden tárgyhoz írtam egy összefoglalót. - kezdte, de tartott egy kis hatásszünetet, hogy mindenki felkészülhessen a zseniális folytatásra. - De minden betűt megszámoztam az abc szerint...
- És szerinted lesz annyi idő, hogy végigszámolj minden betűt? - lombozta le az üdvrivalgásra számító lányt Eszter.
- Ezt magolom egy hete, hagyj már!! - morogta Móni.
- Ennyi erővel magolhattad volna a betűket is. - csóválta meg a fejét Betti. Móni összeráncolta a homlokát és visszacsúsztatta a táskájába a füzetet.
- Majd meglátjuk, kinek lesz jobb. - morogta.
- Örülni fog a bizottság, ha kódnyelven mondod el a tételt. - morgott vissza válaszul Eszti, és kicsit sajnálta, hogy ő nem készült puskával. Mondjuk valószínűleg az rásbelin pont a puska miatt bukott meg, teleírta ugyanis okosságokkal a négyjegyű függvénytáblázatot, de bejött az igazgatóhelyettes a termükbe, és pont felette állt meg, így pedig ki se merte nyitni, míg bent a férfi volt.
A lányokkal kellőképp felhergelték magukat, mire leszálltak a buszról és elsétáltak az iskoláig, de annyira, hogy Bettit végül az éppen valamiért kiszaladó-és-arra-járó kémiatanár cibálta be az épületbe, el ne meneküljön idő előtt.
Minekutána nyolcra kellett menniük, Eszti sejtette valahol, hogy első körben fog bemenni, de nem akart ezekre a rosszat suttogó lelki hangokra hallgatni egészen addig, míg végül aztán tényleg első körben jutott be Bettivel és a másik két szerencséssel, akit visszatapsoltak matekból. Ideje sem volt lenyelni azt a kis csokit, amit belétukmált egy ismeretlen anyuka, aki az ájulók fellocsolását vállalta önként. Valami karamelltöltelék volt a csokiban, amitől összeragadtak a fogai, már Esztinek, és ahogy belépett a kémiaelőadó nagy, világos termébe csak annyit tudott mondani a kínzásra kész bizottságnak, hogy "JPFNPOT KBVNOK" ami a "Jó napot kívánok"-nak felelt meg.
A némettanár kedvesen rámosolygott és közölte, ha akarja ha nem, a matekkal kezd. Eszti beleegyezett, mert hát ebből leszűrte, hogy tiltakozni teljesen felesleges, másrészt meg jobb az ilyesmin túlesni. Kihúzta magát, és a lefelé fordított papírlapokra meredt, s megakadt a szeme a legszélsőn. Ez mi más, ha nem isteni jel??
Húzott.
Egy pillanatra megtántorodott, és csak akkor értette meg az egész csiribút, mikor megkapszkodott a tanári asztal szélében. Hát ezek a cseles kis tanárnénik feladatokat írtak a lapokra! Szégyen és gyalázat. Nem erről volt szó. De legalább harmadikos feladat volt. Meg, mintha emlékezett is volna rá, hogy olvasta Totó füzetében, és emlékezett arra is, hogy volt az aktuális lapon egy birodalmi lépegető, meg egy komplett univerzumtérkép felvázolva.
De melyik lehetett a megoldás?
Sápadtan egy padhoz csoszogott, leült és előre hajtotta a fejét.
- Eszter, jól vagy? - kérdezte a matektanár, és olyan aggódó arcot vágott, mintha nem látott volna még olyat, hogy valaki belehal a matekba.
- Igen, csak összeszedem a gondolataim. - nyöszörögte Eszti, és nekiállt dolgozni. Totó nyomorult matekfüzete... ha szebben ír, vagy ha rendezettebb, akkor biztos több megmaradt volna a példéból... Végig ez járt a fejében, mígnem egyszer csak kijött a megoldás. Valahogy.
Eltolta magától a lapot, nem hitt a szemének. Tök értelmesnek tűnt a válasz, mintha egy matekönyvben lenne, levezetett példaként. Nagyon örült is, hogy kimegy, leteszi a lapot és mindenki meghajlik zseniális tudása előtt, csakhogy elfelejtette, milyen cseles kis bizottság ül vele szemben.
- És hogy jött ki ez az eredmény? - kérdezte az elnök. Eszti hallhatót nyekkent.
- Számoltam. - mondta. Ebbe köss bele, öreg, matek-fizika szakos banya!!
- És miért így számoltál? - kérdezett újra az elnök, friss volt még, nem fáradt még le eléggé. Eszti matektanára riadt arccal nézte hol a lányt, hol kollégáját, és teljesen értehtően lerítt róla, hogy pontosan tudja, Esztinek megingathatatlanul tippje sincs az egészről, s ha az eredmény helyes, az merő véletlen, négymillió évente bekövetkező csoda.
- Mert így tanultam. - válaszolta Eszti, és a matektanárra nézett, összerándul-e az arca erre, hogy "Na, tőlem aztán tuti nem". De a férfi arca rezzenéstelen volt, már az előbbi rémületen túl.
- Hallottam, kedves Eszter, hogy az írásbeli dolgozatod nagyon rosszul sikerült. - mondta az elnök, és megigazította a vékony szemüvegét. - Ha így tanultad a számolást, ott miért nem ment ilyen jól? - Eszti összehúzta a szemeit. Most vajon arra gondol, hogy a kidolgozásnál puskázott? A matektanár viszont végre a segítségére sietett.
- Eszter már csak ilyen. Néha mindent ért, néha semmit sem. - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon, holott az elnök kivételével mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Ő pedig elhitte.
- Rendben van. Kettes, Eszter. - bólintott a nő, és még hozzá akart valami olyat tenni, hogy "Ugye tudod, hogy ebből nem lesz jobb jegy, ne keseredj el..." de Eszti vigyorogva felpattant, és rohant vissza a tétel fakcióhoz történelem tételt húzni, ott legabb tuti nem kell komplett csatát lejátszani. És tényleg nem!
Már majdnem dél volt, mire kijutott a kémia előadóból, megnyugodva, frissen érettségizetten. Mindenből jól felelt, és örült, hogy végre nyár van, rohant, hogy egyen egy szendvicset és igyon valamit, aztán tűzés haza, csakhogy az osztályterem előtt, ahol az osztálytársait várta lézengeni, más állt.
Krisztián.

29.

Totó, mivelhogy majdnem kettő méter volt, átlátott a többiek mesterkedésén. Szó szerint. A többiek mesterkedtek abban, hogy kosarat dobjanak, ő pedig állt, és átnézett felettük. Egy ideig nagyon próbált ellenállni a kísértésnek, hogy ne gondoljon a hársfák közé, de aztán nem ment többé. Lepasszolta a labdát valakinek, mindegy volt, egy csapatban vannak-e, meg aztán a meccs kezdetétől nem tudta, kivel van, mert ezek passzolnak össze-vissza, és neki úgy kell kicibálni a kezükből a labdát, ha kedve támad kosarat dobni. De igazából ez az egész nem érdekelte, csak azok a tetves/darazsas hársfák, amik elrejtették a szeme elől Annát, meg azt a Sanyógyereket. Hiába, egy jó hársfa ápol és eltakar.

Túl sok jó hársfa volt arrafelé.

Akármennyire koncentrált, nem látott mást, csak lábakat. Amik túl közel voltak egymáshoz. Csak sajnos Totó nem bízhatott a szemében, ami három méterig volt szabadalmaztatva. "Bár leülnének abba a nyüves fűbe" gondolta, hiszen akkor kicsit többet kikövetkeztethetne. 

Hirtelen azonban valami nagyot puffant a tarkóján, szinte érezte, ahogy megrázkódik az agya, ide-oda koccan a koponyájához, majd egy másodperc múlva éles fájdalom kíséretében rájön, hogy eltalálták. Dühösen nézett hátra, a labda elpattogott keletnek, vissza a feladóhoz, az pedig rémülten nézett Totóra, aki olyan srác hírében állott, aki kevesebbért is belezett már ki embereket. 

- Szétbasztad hajam, halott vagy. - köpte ki a szavakat Totó, mire Tomi látványosan elsápadt, még az előbbi alaprémülethez képest is.

- Nem lett semmi baja. - suttogta.

- Ajánlom is. - mondta enyhébben Totó, mert közben érezte, nem kéne felrobbanni, és megölni szegény gyereket, mert azzal felhívja magára a figyelmet, és a fák közt rejtező gerlepár visszatér, és Anna biztos arra gondol majd, hogy direkt csinálta. Tomi lebattyogott a pályáról remegő lábakkal, és leült Kinga és Márkó vágható és szeletelve árulható csendjébe. 

- Véletlen volt. - mondta Kinga és bátorítóan nézett rá. Tomiba vissza is tért a lélek, bár inkább csak azért mert gondolatban kikombinálta, hogy ha Kinga ennyire figyelt a játék menetére, rohadtul de nem váltottak egy árva mukkot sem Márkóval.

- Legközelebb majd jobban dobok. - mondta aztán, de már nem emlékezett rá, minek. Márkó hátba veregette elismerése jeléül. Látszott, ő aztán rohadtul nem figyelt semmire Kingán kívül.

Tomi kicsit elefántnak érezte magát, de csak amiatt, hogy a kínos csendből részesednie kell, ha mellettük akarja kiheverni azt a négy kör futást, amiből nagyjából állt a meccsen produkált teljesítménye. Elkezdte hát a lába körül tépkedni a füvet, és kis toronyban összegyűjtötte a letépett nagyobb leveleket a cipője orrán.

- Még mindig milyen meleg van. - mondta Kinga, de mindhárman tudták, hogy ezt Tomi miat teszi. Esze ágában se lenne megnyikkani, ha nem ülne ott egy harmadik is. A srácok nem válaszoltak, a lány pedig nem próbálkozott többet. 

Néhány perc múlva azonban, mikor Totó épp nem figyelt, hanem felkente Robit a palánk vasrudaira, Sanyó és Anna visszatértek rejtekükből, és letelepedtek Isti és Jázmin valamint Márkó, Kinga és Tomi csoportja közé. Kinga előre hajolt, hogy a tőle telhető legkíváncsibb és kérdőre vonó arccal barátnőjére nézhessen, csak elfelejtette, hogy így konkrétan ráfeküdt Márkóra, aki összerezzent, mert azt hitte, megölelik éppen, és vége a nagy haragszomrádnak. Csak hát ugye tévedett.

Sanyó vigyorgott, mint a tejbetök, és olyan arcot vágott, mint mikor a napon hagyja az ember a gumimacikat, és kicsi meglöttyed a fejük. Krisztián ezen egyértelmű jelekből azon nyomban leszűrte a lényeget és megynugodott, hogy végre nem pszichitriller lett egy AnnaSanyó beszélgetés vége. Csak aztán eszébe jutott, hogy attól még lehet ez a vége, és sikerült pont abban a pillanatban ránéznie Totóra, mikor az felfedezte a párt a fűben.

- Jártok? - kérdezte, és a hóna alá szorította a labdát, minek utána a meccs megállt, s a nép egyszerre fordult a fűben ülők felé. 

- Nem. - húzta el a száját Márkó, mire Kinga eszmélt, és akkorát ugorva ült vissza a helyére, mint a legkisebb ugrifüles. Totó értetlenül nézett rájuk, de aztán abban maradt magával, hogy nem hozzá beszélnek, és visszatért Annáékhoz.

- Igen. - mondta vigyorogva Sanyó.

- Hát, jobb döntés, mint ez a kis Michael Jordan. - bökött Tomi felé Totó. Senki sem válaszolt, még Tomi is meglapult a fűben. Anna átfonta Sanyót a karjaival hátulról, és a hátára hajtotta a fejét. Totó nézte. Nézte, nézte az előadást jó sokáig, aztán pattogtatni kezdte a labdát. Sanyó vigyorgott, még mindig, olyan szélesen, hogy ha nem lett volna a két füle, körbevigyorogja a fejét. Anna ölelte, erősen, mélyen beszívta az illatát, és arra gondolt, hogy miért nem érdekli, hogy ott van Totó, és bámulja? Láthatóan elégedetlenül? 

Végül Sanyót kezdte el zavarni. Valami megfejthetetlen artistamozdulattal hátra nyúlt és maga elé húzta az apró lányt, és azt mondta:

- Menjünk sétálni. - azzal már ott sem voltak. Totó állt, nézett utánuk, nem érdekelte, hogy most mindenki őt bámulja, és szövik a fejükben a hülyeségeket, csak az az egy kavargott a fejében, hogy "nem lehet". 

A szíve felvette a pattogó labda ritmusát, és minél inkább belesajdult a gondolatokba, annál inkább kívánta kis gazdája, hogy megálljon, ha elkapja a labdát. 

Isti és Jázmin visszatértek az ugróiskolázásba, a lány strandpapucsa minden ugrásnál nagyot csattant. Ez térítette vissza a valóságba Totót, fogta a labdát, és kosárra dobott. Mellé. 

Krisztián utánaszaladt, majd visszapasszolta Robinak.

- Egy-egyezzünk. - mondta a srác. - Aki hamarabb jut el tízig, nyert. - Totó szótlanul állt be közéjük. Anna és Sanyó alakja eltűnt az utca végén.

28.

Ha kedves olvasó már tűkön ülsz, hogy mi történhetett abban a néhány órában, mi történhetett, míg teljes létszámból lecsökkentünk ötre, jó hírrel szolgálhatok. Huszonnyolcadik kis fejezetecskénkben egynéhány dologra fény derül ebből. Kezdjük az elején.
A narancssárgává érő alkonyatban, még komoly melegben kezdődött a kosarazás és/vagy ugróiskolázás. Jázmin néha paradicsommá vörösödő arccal tűrte Isti közelségét, Kinga holtsápadtan Márkóét, Eszti a kettőt váltogatva mindenkiét. Egyre közeledett a szóbeli, ölni lett volna képes. A lányok közül ő adta meg magát elsőnek, és alig jutott ötig az ugróiskolában, úgy döntött hazamegy, és még egyszer átolvassa Kádár Jánost. Anna a palánk tetejére mászott, és nem volt hajlandó senkivel se szóba elegyedni. Kinga ezért durcás pillantásokkal bombázta, hátha leesik a magasból a lány, de mivel nem tette, néha odament hozzá, hogy mellé másszon Márkó elől, de olyankor Anna mindig azt mondta "legyél vele, mert megütlek", így Kinga muszáj volt visszamászni a földre.
Egészen addig folytak így az epizódok, tehát Jázmin pironkodása, a fiúk kosarazása, Kinga és Márkó kínos csöndjei, míg Sanyó ki nem állt egy pillanatra vizet inni. Anna ekkor leugrott a palánkról, és elé állt.
- Beszélni akarok veled. - mondta határozottan, mire Sanyó még inni is elfelejtett, visszacsavarta a flakon kupakját, visszatette a fűbe, bólintott, majd követte a lányt a hársfák közé. Totó kosárra dobott éppen, csak fél füllel hallotta a keringőre hívást, aztán mire felkapta a fejét, a duó már árkon bokron túl volt, a szó szoros értelmében.
- Mit akar az a nő? - nézett utána Krisztián, remélve, hogy nem valami speciális szadizást tervelt ki Anna.
- Arrafelé sokmindent lehet akarni. - szerezte meg a labdát Robi, és kosarat dobott, ami 170 centivel egy elég ritka történés volt. Körbe is nézett büszkén.
- Akarni akármit lehet akárhol, csak teljesíteni nehéz. - jegyezte meg bölcsen Isti bekapcsolódva a kosarazók életébe. Egy pillanatra megálltak mind, és a hársak felé néztek, ami azonban túl messze volt ahhoz, hogy értsék a beszélgetést, sőt a surrogó, csaknem földig érő ágak közé sikerült úgy beállnia Annának és Sanyónak, hogy nagyon nem is látszottak.
- Mi újság? - kérdezte a fiú, és nekitámaszkodott az egyik fának.
- Gondolkodtam. - mondta Anna, és vészesen közel megállt előtte. Csak ugye húsz centivel lejjebb.
- És min? - húzta hátrébb a fejét Sanyó, nagyon olyan volt a helyzet, és nagyon nem akarta megint potyára beleélni magát. Csakhogy Anna buzerálni kezdte a hasánál a pólót, és ezt az emberek ritkán csinálják, ha éppen azt akarják valaki tudtára hozni, hogy mennyire nem akarnak vele járni.
- Azon, hogy ha most megkérdeznéd, amit szoktál, most lehet, hogy mást válaszolnék. - motyogta Anna. Hogy a viharba lehet az ilyesmit egyáltalán elmondani? Mindig is akkora hülyeségnek tartotta a magazinokban az erre adott tanácsokat, mint egy ház, most mégis örült volna, ha legalább egyet is elolvasott volna belőle valaha.
- Ezt most hogy érted? - rezzent össze Sanyó. Tudta, ó hogy ne tudta volna, miről van szó, de egyrészt túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, másrészt meg ebből a tételből kiindulva máris arra kombinált az agya, hogy ő sosem ment úgy oda Annához, hogy "cső, járjunk?". A lány mély lélegzetett vett, és a fiú mellkasára hajtotta a fejét.
- Most ezen mit nem lehet érteni? - kérdezte. Sanyó hátulról átölelte a fatörzset.
- Ne... haragudj... Izé... - dadogta.
- Akkor... érted, mit ugatok? - nézett rá Anna. Kicsit sem ingott meg, így lesz a legjobb. Sanyó arca ugyan nem ezt tükrözte, olyan volt, mint akit hirtelen keltenek fel a legmélyebb álmából, és fogalma sincsen, hova lett az, ami annyira biztosan valóságnak tűnt. - Mondj már valamit... - kérte azért a biztonság kedvéért.
- Jó. - bólintott a fiú. Hát így jöttek össze Június huszonegyedikén háromnegyed nyolckor, Sanyó és Anna. Miután Sanyó vérkeringése helyre állt, leültek a fűbe. A beszélgetés nem ment, mert talán mehetett volna, ha Sanyó nyelve nem akadt volna bele minden olyan szóba, amiben "r" vagy "k" betű volt, vagy ha mássalhangzótorlódás, esetleg egynél több mássalhangzó, szóval ezen szélsőséges esetek gyakorisága miatt inkább némán bámulták a kosárpályát, már amennyi látszott belőle. Néha felnevettek ezen a mulyaságon, aztán hosszú és idióta vigyorgás után Sanyó a lehető legsutábban magához fordította a lány arcát, és megcsókolta.
Puhán, kedvesen, teljesen máshogy, mint ahogy Totó tette volna, nem volt egyetlen fémkarika vagy szegecs sem útban, mégis jó volt. Meg is lepte Annát. Igen, tudta ő hogy nem elég az ilyesmit agyban eldöteni. Nem elég elhatározni, hogy "hé, szív, mától ezt fiút szeretjük ahelyett" aztán megy is minden a maga redje szerint. Sajnos nem ilyen egyszerű dolog a szív.
Pont ezért lepték meg a tények Annát is. Jó csók volt. Kellemesen bizsergető, és majdhogynem szerelmes.
Mi kellenne ennél több?
Talán, csak hogy Totó legyen az.
De ez a gondolat könnyen elhessegethető.