56.

A délelőtt a továbbiakban javarészt azzal telt a Jurasics lányok számára, hogy a lakás különböző pontjain próbáltak életet lehelni magukba. Miután megérkezett Anna, aki szokásához híven friss volt és üde már hajnali tízkor is, fordult a kocka és a két nővér makulátlan elméjével ragyogta be a házat a maguk szellemi színvonalán.
Jázmin érkezéséig kártyáztak és cseresznyét ettek a konyhában, hallgatták a rádiót és együtt visították, hogy számveróverdörénbó. Mi tagadás, egyre érezhetőbben ki volt törve a nyár, amit az se mutatott jobban, hogy Anna már a tornacipőjében jött, ami azt jelképezte, hogy szarik ő arra, hogy jó lenne még jövőre is, ki kell használni, ha van, ami még nem sáros.
Béke volt, senki sem firtatta Sanyót, sem Istit, de még Kingát sem méltatták, talán ez utóbbi még mindig hihetetlennek tűnt. Megtörtént, kétségtelen, de annyira összeegyeztethetetlen a valósággal, hogy jobb nem is gondolni rá.
Mióta színt vallott barátai előtt, Kinga meg is könnyebbült, meg nem is. Az addigi teher már nem nyomasztotta annyira, ha már ketten tudnak egy titkot, ketten tartják a súlyát, pláne, ha tudják vagy öten. De van cserébe másik irdatlan súly, amivel muszáj egyedül megbirkózni, titkolni Márkó elől és titkolni Robi elől, titkolni tulajdonképp mindenki elől, a végsőkig, amíg a mázsás súly alatt meg nem roppan a csont a könyökében, amit állandóan odabasz a falnak az iskolában. Nagyot sóhajtott.
- Na? - nyújtotta felé a kártyáit húzásra Anna. Ő legyintett.
- Csak az életben maradási ösztön.
- Isten tartsa meg jó szokásod. - bólogatott Anna. Kártyáztak tovább, énekelték, hogy tizenhattonnafeketeszén, illedelmesen hamutartóba köpték a cseresznyemagot, és minden zajra lejjebb halkították a rádiót, hogy Jázmin érkezett-e meg, vagy csak hallucinálnak. Általában csak hallucináltak.
- Nem lenne szar, ha nem támadna fel a szél. - nézett ki az ablak előtt lengő diófaágakra Eszter. - Csúszdázni akarok, de ha felmegyünk, odafagy a kis picsánk.
- Majd összebújunk. - ajánlotta Kinga, de kis fejecskéjét már el is ragadta a fantáziájának reménytelen pszichopatája. - Vagy fogjuk a melleinket és magunk köré tekerjük, mint a nőjeti, ha hegynek lefelé fut! - itt nevetni kezdett.
- Már akinek van mit. - mutatott méretbeli kisebbrendűségére Anna. - Vagy majd leszek én a férfijeti és csak megyek utánatok, hogy csekkoljam a szukáim. Erre érkezett meg Jázmin.
- Én is lehetek a szukád? - kérdezte kétségbeesve reménykedve abban, hogy semmiből sem maradt ki, míg végre sikerült megtalálnia a bikinije alsóját.
- Csak rád vártunk, hogy szukulhassunk! - adott engedélyt Anna helyett Eszter, bámulatos anyanyelvi tehetséggel igésítve ezt az amúgy is roppant szofisztikált kifejezést.
Mivel a létszám teljes volt, a testvérek elnyargaltak a táskáikért, Anna és Jázmin tovább köpködték a hamutartóba a cseresznyemagot. Kinga balra, Eszter jobbra.
Pillanatokra újra béke, áldásos csönd, amiben az ember lánya magára marad a gondolataival. Kimondhatatlan, befejezetlen mondatok kavarogtam a négy buksiban, még annál is intenzívebben, mint ahogy általában ez a lányfejekben történni szokott, kívülről volt ez csak lágyabb, táskakeresés, törölközőhajtogatás, cseresznyemag köpködés, 101 kiskutyás kártya, odabent viszont zakatoltak a fogaskerekek, dübörgött a csitripop, fiúnevek, strand és valami addig sosem érzett, valóságos érzelem, amit még a gondolatok is csak sejteni mertek.
Eszter ért először vissza a konyhába, átvetette formás vállán a táska pántját és épp belekezdett egy mondatba, hogy gáz-e ha nem akarja itthon felvenni a bikinijét, mert átlátszik a pólóján, mikor is az emeleten valami akkorát dörrent, hogy Jázmin behúzott nyakkal ezt suttogta:
- Találatot kaptunk! - de végiggondolni sem tudták, mi lehetett az, még nevetni sem tudtak Jázmin viccén, mert máris felcsendült a pokolbéli sziréna: Kinga sírt.
Mit sírt, üvöltött, sikított, káromkodott, mindezt megállás nélkül. A lányok felrohantak, de csak Jázmin ért fel, Anna még a második lépcsőfokon megcsúszott és leesett, Eszter meg visszafordult felsegíteni. Jázmin volt a befutó, de nem részegíthette meg a diadalittas mámor, a lent maradottak hamarost hallhatták az ő velőtrázó sikolyát is. Immár duettben szólt a velőtrázás, az elesettek száma pedig háromra nőtt, Anna próbált ugyan feljutni, de az átkozott második lépcsőfoknál megint nem jutott tovább. Leült és folytatta hát az átkozást, miközben apró öklével verte a harmadik lépcsőfokot. Eszternek egyedül kellett folytatnia útját, ámbár nem sejthette, mi fogja odafent várni. Váltogatta egymást a fejében egy szatír és egy negyvennégy kilós pók képe, és mindkettő épp húgát fogyasztotta Jázmin-körettel.
Amire felért, legkevésbé sem számított, hiszen ha az ember ilyen baráti körben szocializálódik, mindenre hamarabb asszociál a sikításból, mint a látottakra. A lépcső tetején megállt, már onnan is pompásan látható volt minden, egyértelműen. Azaz egyértelműen csak Kinga, Jázmin inkább csak sejthetően.
A szobája ajtajában holtsápadtan, ordítva feküdt a földön Kinga, mindkét kezével bal sípcsontját szorította, aminek láthatóan semmi baja nem volt, annál inkább a térdének, ami a szokotthoz képest egészen más irányba állt. Mellette térdelt egy kosárlabdával a kezében Jázmin, ő is sápadtan, de ő már nem üvöltött, vagy azért, mert egy hang nem jött ki a torkán megbabonázottan bámulva barátnője lábát, vagy mert épp le akart sújtani a labdával, hogy végre csend legyen.
Másfél pillanatra Eszter is sikítani akart, de csak nyígni tudott, kinyújtotta a kezét és mutatóujja fenyegető rázogatásával igyekezett a résztvevőket értesíteni arról, hogy ne féljenek, ő, mint felelősségteljes felnőtt, megoldja a helyzetet.
- Hívj már mentőt, baszdki! - kiabálta Kinga, ez kicsit visszarázta földre. - Meg anyát!! - tette hozzá a lány.
Jázmin végre bedobta Kinga mögött a labdát a szobába. Egész szépen beletalált az asztal közepén felhalmozott papírkupacba.
- Lent van a telefonom! - mondta Eszter és megfordult, hogy lefelé vegye az irányt, de majdnem átesett a felfelé igyekvő Annában, aki jobb lábát maga mögött húzva kúszott a fokon felfelé. Mint Samara, a Körben. Eszterünk itt kezdett sikítani, kicsit az alak felé is rúgott, de szerencsére nem talált.
- Én vagyok az, te bolond! - nevetett Anna. Hiába, a bokaficam őt nem zökkenti ki. - Mizu idefent?
- Kinga eltörte a lábát. - mondta Eszter tárgyilagosan, meg lihegősen, aztán már el is vágtatott Anna mellett, le a telefonjáért.
- Micsináltál?! - vetette fel magát az emeletre Anna.
- Nem tört el!! - kiabálta zokogva Kinga. - Ugye nem tört el!?
- Nem, csak ficam! - suttogta Jázmin, de nem hangzott olyan biztatóan, mint amilyennek szánta. Anna a hátára fordult.
- Az király. Nálam is.
- Egyedül nem tudtad volna? Anya le fog baszni, hogy megint megcsinálok mindent, amit te is! - sírta Kinga. Jázmin sokkjában felnevetett.
- Majd mondja anyukád, hogy "kislányom, ha Gál Anna kiugrik az ablakon, neked is kell?".
- Utállak Gál Anna! - kiabálta Kinga, de Anna továbbra sem zaklatta fel magát, inkább arra koncentrált, hogy ne tépje le Éva néni tapétáját a lépcsőforduló faláról. Nagyon fájt a lába.
- Én utállak, basszus, miattad ment szét az én bokám! - mondta.
- Én szedek itt egyedül Bérescseppet? - Jázmin ma sziporkázott. Eszter léptei dobogtak fel a lépcsőn.
- Óvatosan!. - emelte fel a fejét vigyorogva Anna.
- Jön a mentő, meg anya is. - bólogatott. - Éltek még?
- Mégis mit gondolsz? - kiabálta Kinga. Eszter helyt adott a kérdésnek.
- Azt mondta a diszpécser, hogy szóljak egy felnőttnek, de a sarkamra álltam, és megmondtam, hogy én vagyok itt az egyedüli! Hát jobbnak látta mentőt küldeni.
- Fantasztikus történet! - nevetett Anna. Csak Kinga nem kapta el a feelinget. - Anyukátok mit mondott?
- Hát... - sóhajtott Eszter és Anna fejéhez ült. - Igazából nem akartam megijeszteni, úgyhogy csak azt mondtam neki, Kinga megrántotta a lábát.
- Bölcs! - mondta Jázmin. - De gondolom már ez is elég volt, ha jön. Csengettek.
- Ki a faszom az? Menjen el! - kiabálta Kinga, Jázmin kedvesen simogatni kezdte barátnője copfjának a legcsücskét.
- Ne félj, még tuti nem anyukád. - milyen megnyugtató!
- Gyere be! - üvöltött a lépcső tetejéről, átvéve az irányítást Anna. Végül is, akárki is az, nagyobb kárt igazából csak nehezen okozhat. A lépcső aljában hamarosan megjelent Totó bozontos kis feje.
- Csókolom, Lóri vagyok. A műkörmös. - kérdezte, és közben cseresznyét evett. - Mi a lófaszt csináltok?
- Vészhelyzetest játszunk! - vigyorgott Anna.
- Úh, hát jó szarul! Az kórházas, igaz? Akkor miért fetrengtek a földön? - lépkedett fel a lépcsőn a srác, előrenyújtott egy szem cseresznyét, és belepöckölte Anna szájába. Óvatlanul lesandított a lány lábára, ami addigra már kétszeresére dagadt. - Áh, Gál Anna, szóval ezért! - semmi meglepettség nem volt a hangjában.
- Miért hív ma mindenki Gál Annának? - morgott a lány, és a tenyerébe köpte a cseresznyemagot.
- Mert ez a neved, kincsem. - telepedett le mellé Totó. - És ti, többiek? Asszisztáltok csendesen a hattyú halálában?
- Kapd be a faszomat! - kiabálta Kinga, nem tudta, hogy őt még észre sem vette a fiatalember. De ekkor igazándiból már észre is lett véve.
- Basszátok meg! - dörrent nagyot a fiú, egy mozdulattal elsöpörte az útból Jázmint, aki engedelmesen beborult Kinga szobájába, helyes kis popóját az égnek meresztve. Totó letérdelt Kinga mellé, és láthatóan nagyon megrázta a dolog, mert egyébként biztos reagált volna valami ízléstelent Jázmin testhelyzetére. - Mit csináltál?!
- Ráléptem arra a tetves labdára!! - kiabálta Kinga.
- Pontosan így volt szét az én térdem is! - itt már volt egy kis nosztalgia is Totó hangjában, a maga beteg módján.
- Amelyiket műtötték? - sírta el magát Kinga.
- Nem, a másik! - paskolta meg a saját térdét a srác. A várt siker azonban elmaradt.
- Mi lesz, ha meg kell műteni? - sírta Kinga, Anna roppant frappáns válasza sem nyugtatta meg:
- Megműtik! - sírás-rívás, némi halálhörgés és sokkos "kérlek ne halj meg"-ek fogadták a mentősöket, akik arcán a lassan délibe forduló negyvenötfok, a kialvatlanság, és az alulfizetettség mellett döbbent kérdőjelek tucatjai tükröződtek, ahogy meglátták a jelenetet. Sajnos sokat nem segített az sem, hogy Jázmin és Eszter megpróbálták megmagyarázni, mi történt. Sajnos ez Éva néninek sem sokat segített, mikor ő is megérkezett.
Sajnos az egész nyár ilyennek ígérkezett, már túl voltak járáson, szakításon, szerelembe esésen, törésen, ficamon, fáról lezuhanáson. Pedig még június harmincadika sem volt.

55.

Langyos, hársfavirág illatú szél motoszkált a hajnali hűvösben, mikor Esztit felkeltette a halhatatlanság részegítő érzése. Szerzett egy almát a konyhából és csak úgy, pizsamásan kiült a hintaágyba. Lógatta miniatűr lábait (le se értek, csak akkor, ha a legszélére húzódott a kék, virágos párnának), néha tűrte, hogy Pöfi nyalogassa a talpát, fényesre suvickolta az almáját, megnézte hány éves, fiú-e vagy lány, aztán eszegetni kezdte. Még vizes volt a fű, a járdán meglátszott Pöfi tappancsainak nyoma.
Idilli volt minden, mint egy régi képeslap, ahogy egyre érezhetőbben melegített a nap, szinte simogatta a bőrét. A hársfát körüldongták a méhek, ahogy hintáztatta magát, a mély, messzi zümmögésben újra elálmosodott.
Lefeküdt, először csak oldalra, aztán hanyatt, nézte az összebólintó lombokat, az eget, számolgatta a fecskéket, teljes nyugalomban, mint az a régi képeslap, semmi sem moccan rajta, örökké rányomtatva a sok bárányfelhő, a hintaágy meg a napsütés.
Krisztián.
Olyan hirtelen jutott eszébe, annyira váratlanul, annyira nem számított rá, mint mikor biciklizel és hirtelen ott egy hülyegyerek, ugrókötéllel, és akkorát estek, mint az ólajtó.
Dühös lett és az almacsutkát olyan hévvel hajította a kert felé, hogy az átrepült a kerítésen és csak jó sokára hallatszott a puffanás. Tesiórán bezzeg sose tudott annyira bedühödni, hogy azt a nyomorult kislabdát olyan messzire dobja, hogy legalább a tesitanáron repüljön túl. Talán, ha egyszerre lett volna Krisztiánnal tesiórája.
Krisztián.
Az a csálé fogú idióta, ha próbálná szeretni az ember, is igen igen kemény munka lenne még a kedvelés is. De csak kell lenni valami okának, ha itt fetreng az ember lánya a tökéletes paradicsomi tökéletességben és mégis eszébe jut.
Kiborító érzés.
Még kifújnia sem sikerült magát, jött a következő.
Kinga.
Márpedig ezekkel a "k" betűs gondolatokkal vigyázni kell.
Nem teljesen helyes elítélni a lányt azért, mert valahonnan az agya előásott egy kósza gondolatot Robiról, a szíve meg lecsapott rá, rögtön, mint gyöngytyúk a takonyra. Ezen elmosolyodott. Milyen szép hasonlat! De csak egy pillanatra terelte el a gondolatait, még annyira se, megborzongott. Miért jut eszébe ez a párhuzam? A feltételezés is sértő, hogy ő...
... hogy ő Krisztiánra úgy gondoljon? Képtelenség. Meggondolatlanság. Őrültség.
De ha igaz is, ő az idősebbik Jurasics lány, komoly és megfontolt. Ha titokban tartja, a legkisebb gondolatmorzsát is elfojtja, nem fog kiderülni és nem lesz semmi baj. Elfelejti.
Minek engedjen helyet a szívében olyan érzéseknek, amiknek az életében nincsen helye?
Mire abbamaradt a hajnali szerenád a mellkasában, már közük sem volt a hajnalhoz, lassan elmúlt kilenc is, Kinga is magához tért, ami hajnalban csak sátoros ünnepekkor esik meg.
- Mit csinálsz? - kérdezte Eszti, ahogy a lány kilépett az ajtón.
- Gondoltam bt-t alapítok. - válaszolta Kinga rezzenéstelen arccal és leült a lépcsőre. - Te?
- Kft-t. - válaszolta ő és felült. - Jön ma át Anna? - Kinga felhúzta a vállát.
- Ebéd után bemegyünk a városba, ha jössz, megyünk strandra, ha nem, akkor fagyizunk és csámpázunk erre meg arra.
- Fiúk jönnek? - kérdezte Eszter, Kinga megrázta a fejét. Eszter egyetértett. Csodásan mesés kis testüket nem szerették mutogatni annak ellenére sem, hogy csodásan mesés és kicsi volt.
- Kicsit le kéne őket kapcsolni magunkról, mert csak az agyfaszt hozzák ki belőlem. - sóhajtott Kinga és csinált pár képet a hintaágyban Eszterről. - Mindent meg fogok örökíteni ma. - tette hozzá.
- Csak bátran, de ha felrakod Facebookra, leverem a veséd. - vigyorgott a kamerába Eszter, de a vigyora hamar elszállt, mikor egyetlen kicsi húgocskája fél fogról csak annyit mondott:
- Eszemben sincs, csak Krisztiánnak akarom megmutatni, milyen vagy pizsiben.
- Akkor eltöröm a kezedet. - mondta ő, és legalább akkorát sajdult a szíve, mintha annak a kezét törte volna el.
De, hogy ezt is miért...?

Tanácstalanul battyogott fel átöltözni és a Spongyabob zenéjét énekelgette, nehogy valami másra is legyen alkalma gondolni az agyának.
Mintha ezer éve lett volna a ballagás, de még az érettségi is, pedig alig pár napja kezdődött el igazán a nyár. Haragudott érte.
Hogy nyár van, azt csinálhat, amit akar, mindenre van elég ideje, mindenre, pontosan, mindenre, szóval minden bizonnyal teljesen össze fog zavarodni. Látta a sorsát előre, milyen katyvasz lesz ez a nyár, forró, összevissza, szeptemberben azt se fogja tudni, mire emlékezzen.
Pedig ez az utolsó nyara gimisként, ha minden jól megy, jövőre már egyetemista nyara lesz, ki tudja, hogy történik az olyasmi. Ki akarta még ezt az utolsó élvezni nyugodtan, úgy, ahogy a nyarak történni szoktak, a saját medrükben, de ott, abban a félórában, június valahanyadikán, míg el kellett volna döntenie, mit vegyen fel, jósnő volt, látta tisztán az elkövetkezendő heteket, tisztán azt a zavaros és elsőre kibogozhatatlan, agyonphotoshoppolt fényképet, ami majd ebből a nyárból maradni fog.
Ha ottmaradhat, abban a félórában, talán sikerül meglátni a fogódzót és az értelmet benne, de mennie kellett.
Csak megállni nincs idő.

54.

István öcsénk, aki ezért a megszólításért szemrebbenés nélkül tűrné, hogy fröccsenő vérünk lecsorduljon pofikáján s melengesse dobogó szívünk hirtelen felindulásból belénk szaladt kis kezét, kicsit fáradtan, ámde külsőjének teljes pompájában indult át a kutyaoltásos papírral Jázminhercegnő emelt földszintes családi palotájába.
Elég későre járt már, ezért eszébe se jutott csengetni, s ezt már a saját kapujukban elhatározta. Ment mendegélt egy fél háznyit, szőke haját lengette az esti szellő, s mivel tudta, hogy ettől törvénytelenül tökéletes tincsei megengedhetetlenül összekuszálódnak, néha bele-beletúrt, hogy helyére igazgassa őket.
Jázmin kórosan egyenletlen szívritmussal figyelte az ablakból a lehető legnagyobb távolságra a cicás függönytől, de annak még jótékony takarásában. Bárcsak lenne rá mód, hogy lemenjen! Persze nem szakadt le a lépcső, de még csak be sem zárták a vártoronyba, egyszerűen csak tankönyvi példa volt a helyzet arra, amikor valamit mindennél jobban meg akarsz tenni, de az stratégiai okokból kivitelezhetetlen. Hát hogy is lehetne lemenni, elé állni azzal, hogy "csövi, annyira érdekel, hogy be legyen Fickó oltva veszettség ellen, hogy kijövök eléd hajnali negyed egykor, sőt, ha ide teszed a kezed, azt is fogod érezni, hogy a szívverésem egy 68 éves hipertóniás öregemberé"? Az igazság pedig még hajmeresztőbb képeket szül, "szia, beléd estem mint tehén a gödörbe". Nincs jó megoldás.
Jó, na, ez így nem igaz, ha az ember normális lenne, akkor nyilvánvalóan lenne egy olyan megoldás is, hogy vagy csendben, életjel nélkül szenvedünk a szobánkban míg ez a szerelemnek álcázott agyrém elmúlik, vagy lemegyünk és ember módjára kommunikálni kezdünk fent nevezett ellenkező neművel és idejében felvilágosítjuk őt az érzelmeinkről. Illetve persze, ha normális emberek így csinálják.
Mert, kedves normális olvasók, nekünk, nem normálisaknak esélyünk sincs megjavulni, mivel, ha szeretnénk, se tudnánk, hogy kell jól csinálni, hiszen egyszerűen fogalmunk sincs más módról, csak az idiótáról.
Nade, ennyi felesleges eszmefuttatás pont elég volt arra, hogy Isti megérkezzen a szomszédba kezében a papírral, s rutinból megnyomja a csengőt terveit egyetlen rövid, ám annál élesebb berregéssel elrontva. Jázmin összerezzent.
Ha apa felébred.
Ha anya felébred.
Ha Balázs felébred.
Nagy a fantáziánk, kedves olvasó, s képzettek vagyunk a magyar nyelv szép szavaiban, ámde nincsen arra a hangra jó effekt, s hangutánzó szó sincsen ami tökéletesen leírná, milyen hangot adott ki Jázmin talpa alatt a parketta, ahogy a lány Napoleon lovát megszégyenítve lenyargalt a földszintre. Persze sokat családtagjai mély álmán ez sem segített, ahogy az sem, hogy bevágta maga mögött a bejárati ajtót, de addig a hét másodpercig, míg a folyamat tartott, azt hitte, helyesen cselekszik.
Isti dermedten, még mindig kinyújtott mutatóujjal állt a kapuban, a körme még hozzáért a csengőgombhoz, és életösztönének búcsút intve várta, hogy Fazekas apuka jöjjön, és lapátmancsai hirtelen felindulásból beleszaladjanak ártatlan mellkasába, s vére fröcsögjön vidáman, cseppet sem hangulathűen a helyzethez, ám annál inkább passzolva a fejezet kezdőképhez.
Csak akkor indult újra a vérkeringése, mikor a 190 centis szomszédbácsi helyett annak egyszem lánykája robbant elő a házból, bár tegyük hozzá, a dübörgésből és ajtócsapkodásból nem volt végig biztos abban, hogy így lesz.
- Bocsi, nem tudom miért csengettem! - kért elnézést, miután Jázmin közel ért. A lány megrázta a fejét és gyorsan hozzátette:
- Írni akartam egy sms-t, hogy ilyen későn már ne gyere át, de elfelejtettem. - meg a számát se tudod, te igen értelmes - gondolta még hozzá.
- Holnapig tuti elfelejtem. - vakargatta meg a nyakát Isti. Egy pillanatra ő sem értette, mikor adta meg a számát a lánynak, de aztán annyiban hagyta, ha megvan, megvan.
- Akkor köszi, hogy fáradtál! - mondta Jázmin és érezte, hogy szmájlifejet vág. Egészen pontosan ilyet: ^^.
- Semmiség, nem laksz messze! - legyintett Isti, aztán bedugta a kerítésen a papírt, amire Jázmin feltette a legeslegtökéletesebb kérdést, amit csak fel lehet tenni, ha az ember vagy hülyét akar csinálni magából, vagy a lehető legvéknyabb jégre akarja lökni a szánkót, amin "szeretleeeek" fejezet kéziratai vannak:
- Ez mi? - Isti elvigyorodott.
- A papír. Ezt hoztam. Kutyaoltás. Isti. - a végén még be is mutatkozott. Sosem lehet tudni.
Jázmin lezsibbadt, leizzadt, biztos volt benne, hogy agyvérzést kapott.
- Basszus, de hülye vagyok! - nyögte. Isti tovább vigyorgott.
- Aranyos volt, fáradt vagy, késő van! Futás, Jázminhercegnő, feküdj le bubukálni. Holnap majd találkozunk! - azzal intett egyet, és elindult hazafelé. Jázmin is integetett, de öntudatlanul, mert a tudatában annyi kavargott mindössze, hogy "aranyos vagy".

53.

Hazafelé a lányokkal tartott Tomi, ha már Márkó olyan angolosan felszívódott. A zagyva este elfedte a fontosabb gondolatokat a fejében, csak hülyeségek maradtak a felszínen, no meg az az érzés, amikor tudod, hogy aggódnod kéne valami miatt, de baromira nem jut eszedbe mi az, feszegetni pedig nincs kedved.
Egy kicsit még bolondoztak, mielőtt mindenki hazament volna, de távol a pályától, csak az utcában a lámpafény alatt. Anna magyarázott valami szellemjárásos történetet, amit nemrég olvasott egy blogon, amitől Kinga és Eszter épp, hogy csak össze nem pisilte magát, és a tejszínhab Anna deformált lelkének sütijén az volt, hogy az egyik lámpaoszlop villanykörtéje a legfélelmetesebb résznél kezdett vibrálni, aztán ahogy aláértek, ki is aludt. Anna szentül hitte, hogy ha nem is az ő természetfeletti erejének tudható be, minimum az ominózus kóborló lélek szellemeskedik velük. Több se kellett a Jurasics nővéreknek, sikítozva bújtak Jázminhoz, aki ettől majdnem elesett, mert egyébként is tiszta gyagya lett mióta Isti kilátásba helyezte, hogy este átmegy hozzájuk. Hát nem egyszerű ennyi hülyével.
De annál egyszerűbb velük elterelni a gondolatokat, Tomi nevetett és hallgatta Anna képtelen történetét a fickóról, akinek az életében befejezetlen ügye miatt nem akadt jobb dolga a halál után, mint, hogy egy vadidegen lány fürdőszobájában írogasson a tükörre. Odahaza ugyan kedvet kapott hozzá, hogy felírjon valamit ő is a párába, de valamiért csak a kénsav képlete jutott az eszébe. Felírta, hogy H2SO4, aztán otthagyta, mint pszichológiai kísérlet, hogy valakinek kis családjából feltűnik-e, s hiszik-e majd, hogy kísért náluk egy jobb létre szenderült kémiatanár.
A szobájában leült a gép elé, és még forgatta a fejében egy kicsit a kénsavat, de oda lyukadt ki, hogy a  nyári szünetben ez több, mint perverz, egy olyantól meg pláne, aki megfogadta, hogy megváltozik, legalább egy kicsit. Erről viszont rögtön eszébe jutott minden aggodalma.
Jól kéne időzíteni és tervezgetni a dolgokat Lucával, de hogy a nyüves életbe tud az ember ilyesmivel foglalkozni, ha meg kell mentenie a legjobb barátja lelki világát egy hülye picsától? Még jó, hogy elég Lucával Facebook-on beszélgetni, normális válaszokat lehet kiagyalni, nem kell spontán kapkodni, és a lány megmenekül ettől a defektes énjétől.
Csak sajnos Márkó nem menekül meg Kingáétól.
Vagy bele se kéne avatkozni?
De. Mindenképp kell, különben hirtelen éri majd a sokk és még valami hülyeséget csinál.
Késő volt már, gondolkodott, ahogy csak bírt, még jegyzeteket is írt egy régi füzet utolsó lapjára a megfelelő stratégiákról, de valahogy túl fáradt volt hozzá. Nem akartak összeállni a dolgok, csak fél válaszokat írt Lucának is, és egyre csak álmosodott. Még alig múlt éjfél, mikor lefeküdt aludni, de még utána forgolódott egy darabig, mert sikerült azzal elhessegetnie ezeket a gondokat, hogy vajon a normális emberek is így belelovalják-e magukat hülyeségekbe? Emiatt pedig éberebb volt, mint addig.
Aztán valahogy a semmiből jött egy álom.
Idiótábbnál idiótább, követhetetlen képek villództak az agyában, ő meg forgolódott és csapkodta a karjait a matrachoz. Éles fájdalomra tért magához, benyilallt a homlokába, kicsit a jobb szeme fölött. Megszédült egy pillanatra, aztán kitisztultak a történtek, rájött, hogy a nagy rángatózásában belefejelt a falba.
Ez még hiányzott!
Reggelre be is lilult.
Már ébren volt, mire felkelt a nap, így már világosban nézhette át a stratégiai jegyzeteit, de mindet túl nagy hülyeségnek látta, így összefirkálta és berakta a füzetet a többi füzete közé. Inkább felhívta Márkót.
- Mi van, haver? - kérdezte még nála is kómásabban a fiú, ő meg igazából nem tudtam, mi van, hát makogott valami hülyeséget arról, hogy nem bír aludni, és még Lucát is belekeverte azzal, hogy rajta jár az esze. Márkó mélységesen együtt érzett. - Nekem mondod!? Kingán túráztattam az agyam hajnalig, aztán mire elalszok, felhívsz, és oda az egész. - hiába na, egy jó barát segít, ahol tud.
- Öhmizé. - makogott tovább Tomi, aztán hozzátette - Nem baj, ha végül is szóba jött, mert én is gondolkodtam Kingán. - Pár másodperc néma csönd a túloldalról, Márkó vagy visszaaludt, vagy nem tudta feldolgozni a hallottakat.
- Minek? - kérdezte végül. Legalább ebből annyi kiderült, hogy nem alszik.
- Hát figyu. - csapot bele a lecsóba Tomi, bár itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, mert magában is narrálta a történéseket, és először arra gondolt, "Vágjunk a lecsóba!". Ez pedig messziről is érdekes volt, hát még közvetlen mellőle, de szerencsére gyorsan rájött, mi a helyes forma, és nem is gondolt arra, hogy a lecsóba maximum hagymát vág az ember, mert ettől tuti elröhögi a komoly mondanivalót. - Ne mássz bele megint.
- Megint? Ki se másztam belőle. - sóhajtott Márkó egy akkorát, h berezonált a telefon.
- Úgy értem ne éld bele magad, mert pofára fogsz esni. - magyarázta Tomi. Márkó feldörrent.
- Már elugattam neked vagy ötször! Ismerem őt és száz százalék, hogy csak hisztizett, most tuti sínen vagyok!
- Én csak azt mondom, hogy ha mégsem, akkor nagyon szarul leszel. - mentette a menthetőt Tomi, de nem segített.
- Ennél már nincsen lejjebb. - morogta Márkó és letette.
Pedig tudhatta volna, hogy ez az a mondat, amit sosem szabad kimondani, mert ilyenkor az Univerzum azt hiszi, be kell bizonyítania, hogy van. Mindig van rosszabb.
Tomi összeszorította az öklében a telefont, míg a billentyűzár be nem aktiválódott, aztán morgott egyet és nekivágta a falnak.
Mert ő tudta, hogy van rosszabb.

52.

Két jól elkülöníthető csoportra oszlottak a gondolatok Márkó vörösesbarna kis kobakjában. A) halmazba tartoztak a "minden rendben lesz Kingával, szeret téged és most már ő is tudja, csak egy idióta személyiségzavaros picsa"-féle gondolatok B) halmazba pedig a "te vagy egy idióta személyiségzavaros fasz, hogy azt hiszed bármi lehetséges ezen a Földön ami a te javadat szolgálja"-félék.
Hallgatta a többieket és próbált egy metszetet létrehozni a két halmaz között, amiben egy kicsit lenyugodhat, de nem az ő asztala volt a matek. Nekidőlt a kilométerkőnek, tüntetőleg nem nézett Kinga és Anna felé, elvegyült a többiek között és igyekezett az agyát is elvegyíteni a többiek hülyeségein. Nem is maradt sokáig, nehogy megint valami elhamarkodott baromságot csináljon, szóval egyszer csak elindult hazafelé.
Otthon csend volt, fura csend, az a fajta, mikor megakad a media player aztán hirtelen beleüvölt a füledbe újra a leghangosabbra állított zene.
Benyitott az előszobába, lassan, szinte biztos volt benne, hogy a konyhában majd az a jelenet fogadja, amit már annyiszor részletesen lefestett az apja, anya majd fekszik a kövön hátában a legnagyobb kés.
Odabent is csend fogadta, csak egy munkamániás rigó füttye hallatszott be kintről. Nem volt kedve körbenézni, pedig az lett volna a helyes, legalábbis máskor azt tartotta volna helyesnek, ha túl nagy a csend, utánajár, hogy ha valaki épp haldoklik, hívhasson mentőt. Most viszont nem akart, egyszerűen nem volt hozzá kedve.
A lépcsőről ugyan még lenézett, lát-e valahol mondjuk vértócsát, de aztán inkább mégiscsak felment a szobájába és Diablo-zott, amíg már nem is pislogott, és úgy érezte magát, mint mikor oviban egyszer elhasalt a homokozóban és tele ment a szeme homokkal.
Akkor megint fülelt egy kicsit, hall-e valamit, bármit, de addigra a rigó is hazament. Lassan sötétedett kint, a két napja leengedett redőny rácsait félretolva kinézett. A lámpák nem égtek még.
Zavarta ez a csend, sokkal jobban, mint mikor hazaért, lement a konyhába, a lépcső nyikorgott a talpa alatt és esőszagot érzett, pedig nem esett, csak tegnapelőtt. A lépcső aljában el volt mozdulva a szőnyeg, nem emlékezett, hogy ő rúgta-e fel, vagy valaki hazaért-e azóta, hogy ő felment. Visszament az emeletre és benézett az ellenkező oldali szobába, ahol az apja szokott aludni, ha valamin annyira összevesznek az anyjával, hogy még aludni sem bírnak egymás társaságában.
Halkan nyitott be, mint egy betörő, s bár félhomály aludt az egymásra pakolt párnákon és az épp-hogy-csak összehajtott ágytakarón, elsőre látta, hogy senki sincs odabent.
Visszasietett a konyhába újabb lépcsőnyikorgás kíséretében. Senki nem volt az egész házban, egy apró zajt sem adott semmi sem ki rajta kívül.
Benézett a hűtőbe, volt bent kétféle sör meg egy üveg tonik, ehető nem igazán. Ha csak nem számítjuk azt a 14 éves krémet, amit valamikor kiskorában írt fel neki az orvos, és azóta is ott éldegélt az alsó polcon.
Nem is volt éhes.
Kiment az udvarra hátul, leült a lépcsőre és csak úgy bámulta a füvet meg a fákat. A szomszédból sem jött zaj, már arra gyanakodott, hogy megsüketült, de akkor megcsörrent a telefonja.
- Hová lettél? - kérdezte Kinga.
- Haza lettem. - vigyorgott ő. A lány hangjától jobb kedve lett. Vagyis, hát lett kedve.
- Észre sem vettem! - sóhajtott Kinga.
- Vak vagy. - mondta ő és körbenézett, nem-e jött közben át a lány, hisz csinált már olyat, simán belépett a kapun, ha egyedül voltak mindketten és megosztották egymás közt a magányt. - Nem jössz át? Nincs itthon senki. - Kinga habozott a vonal másik oldalán.
- Már elég késő van, lassan haza kell menni. - mondta végül. Ő bólogatott, pedig az úgyse látszik. - Holnap találkozunk, csak nem tudtam mi lett veled. - tette hozzá a lány, búcsúztak és letették. Márkó mélyet sóhajtott. Bárcsak meg lehetne érteni Kingát!
Hogy lehet egy ennyire egyszerű dolgot ilyen bonyolulttá tenni? Ha az ember végiggondolja, nincs sok variáció. Szeretsz? Igen? Nem? Mégis, most, hogy a kérdés már neki lett szegezve a lánynak, igen is meg nem is elhangzott és most áll a talán kellős közepén.
Nyílt a kapu, majd a bejárati ajtó, hangok bentről, hazaért valaki. Nem volt kedve bemenni még. Egyre rosszabbul látott a sötétségben, de inkább azzal játszott, hogy mik azok a pontok, amiket még lát a szürkületben és az idő múlásával miket nem. Újabb kapunyikorgás, majd a bejárati ajtó is csapódott, aztán veszekedés.
Hát kellett ezt úgy várni?
Felállt, lesétált az udvar végébe, megszemlélte az elvadult szőlőt, ami a kerítésre futott fel. Emlékezett, hogy kiskorában egyszer-kétszer még meg-megvágta az apja, de azóta csak gazként kapaszkodnak az indák a drótok közé. Két biciklis ment el a kapu előtt, a földút felé, hallotta a kerekek surrogását. Már tényleg sötét volt, odabent hangosan csattantak egymásnak a cifrábbnál cifrább kifejezések, de villany nem égett. Talán fel lehetne surranni elől, halkan, úgy, hogy senki se vegye észre. Vagyis, inkább, hogy ő ne észleljen sokat a vitából.
Előrement a bejárati ajtóhoz, benyitott és rezzenéstelen arccal felsétált a szobájába. Becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot és leült elé.
Amíg a szeme megszokta a vaksötétet, csak rázta a lábát, valami ütemre, amit valami dal adott, amit napközben hallott, de aztán a dallamot lecserélte egyetlen érzés.
Kinga!
Kérlek. Kérlek. Kérlek. Légy az egyetlen jó dolog az életemben.

51.

Éjszaka Jázmin Istivel álmodott.
No semmi korhatárosra nem kell gondolni, kedves olvasó, csak egy zagyva történetre, amiben néha felbukkant a fiú. Mégis elég volt, hogy Jázmin hideg verejtékben ébredjen.
Kinézett az ablakon, a Hold épp benézett, ettől kedvet kapott felülni. Jobban kihúzta a mocsadék cicás függönyt és élvezte, ahogy langyos szél fúj az arcába.
Holnap jobb idő lesz, az ég derült, sehol egy felhő.
Egy lélek sem mozdult az utcán, még a kutyák is némák voltak, még egy árva bagoly sem huhhantotta el magát. Túl nagy volt a csend.
Jó lett volna sétálni egyet, vagy legalább kimenni a kertbe, de itt aludnia kellett (volna) mert már napok óta hajnalig fent volt, és nem kockáztathatta meg, hogy fáradtságát látva apa ne engedje ki egy darabig.
Még ha Istinek fogalma sem volt róla, mit érez, jó volt vele lenni, a közelében. Talán így volt a legjobb. Minden más eshetőség beláthatatlan következményeket hozhat magával, amikkel még túl gyenge szembenézni.
Visszafeküdt és csak tíz körül tért magához reggel. Még pizsamában volt, mikor Anna meglátogatta, de egy csöppet sem érezte magát alulöltözve, mert a lányon csak egy kis fekete sort volt egy kis fekete toppal.
- Sanyó ki fog esni a szemén, ha meglát. - mondta Jázmin, de Anna csak elégedetten mosolygott, tudatva, ez a nem titkolt célja. - Meddig mennél el? - kíváncsiskodott Jázmin és alaposan végigmérte a lányt. Oké, nyár van, meleg, ő meg szerelmes, biztos nem túlzás az ilyesmi.
- Félre ne érts, ez nem kurvulás. - emelte fel a mutatóujját Anna. - Ha van fiúd, akkor csak szimplán tetszeni akarsz neki, és nem kurva vagy. - Jázmin belegyezett, bólintott párat, majd hozzátette:
- Kit győzködsz? Engem, vagy magadat? - Anna hátradőlt az ágyon.
- Felbasztam magam reggel. - jött a vallomás. - Fel akartam venni azt a kínai jeles ruhámat, ami hátul olyan király azokkal a szalagokkal. De aztán eszembe jutott, hogy azt a ruhát Totó szerette rajtam és hogy igazából tippem sincs, mi tetszene Sanyónak. - Jázmin barátnője mellé dőlt az ágyra.
- Van egy történet, ami egy fiúról és egy lányról szól. - kezdte, de Anna közbevágott.
- Több is van.
- De ebben a fiú Sanyó a lány meg te vagy, csak nem akarok konkrét lenni, hogy ne tudd, hogy beszólok. - csóválta a fejét Jázmin.
- Ó. Értem, kérlek folytasd. - vigyorgott Anna és csendben várta a folytatást.
- Sanyónak az tetszik rajtad, ami rajtad van, mert neki igazából az tetszik, ami a ruhádban van. Vagyis te, na. Régen beléd van esve, csak te egy vakparaszt vagy. - magyarázta Jázmin és közben hadonászott. Anna lefogta a kezét, majd így szólt:
- Tudom, tudtam. De...
- Nem sejtetted? - ezen nevettek egy kicsit.
- Nem érdekelt. Túlságosan szerettem Totót, azt hiszem, a világ is megállhatott volna, az se érdekelt volna. - folytatta Anna, majd sóhajtozott egy kicsit. - De elmúlt.
- El?
- El, és baromira idegesítő érzés. - itt magára húzta Jázmin virágos plédjét. - Azért nincs ma rajtam ruha. Hülyeséget akarok csinálni.
- Mármint? - Jázmin izgatottan bújt barátnője mellé. Ő nem fázott ugyan, de úgy érezte, olyan titok következik, ami nem kerülhet ki a pléd alól.
- Azt akarom, hogy Sanyó ne akarjon elhagyni. - sóhajtott ismét nagyot Anna.
- De nem akar... - húzta össze a szemöldökeit Jázmin. Kezdte elveszteni a fonalat, pedig igazán még fel sem sikerült vennie.
- De akarhatna, mert én is kiszerettem Totóból, pedig az... az igazi volt! - Anna a hasára fordult és meggyomrozta a kispárnát. Jázmin gondolkodott. Igazi lehet az a szerelem, ami egyik pillanatról a másikra elmúlik, ha jön egy másik? Lehet, hogy vele is megtörténne, ha bele tudna szeretni más fiúkba Isti mellett. Szerencsére nem ismert potenciális alanyokat.
- Akkor lehet, hogy az igazi egy hülyeség, nem? - Anna felemelte a fejét és morcos arcot vágott.
- Nem lehet az. Akkor egy nagy átbaszás a világ. Se mikulás, se Jézuska, se Isten, se szerelem? Akkor mi van?
- Nem mindegy? - kérdezte Jázmin. - Ne azon jártasd az eszed, hogy mi volt, vagy lehetett volna, vagy mi lesz, hanem, hogy mi van. - Anna bólogatott, aztán a semmiből megszólalt a legkomolyabb hangján, amije csak volt:
- Le akarok vele feküdni. - Jázmin óriásira nyitotta a szemeit. Hogy mit akar?
- Hogy mit akarsz? - izgalmában minden mondat duplázódott benne, egyszer felvillant az agyában, aztán putty, ki a száján.
- Nem tudom. - Anna felült és kiropogtatta a nyakát. - Gondolom, ha megtesszük, egy darabig nem fog akarni elhagyni.
- Hát te hülye vagy. - suttogta Jázmin a párnákra hajtva a fejét. - De annyira!
- Fogd be. Szar egyedül. - Jázmin barátnője homlokára csapott.
- De nem vagy egyedül! - Anna bólintott.
- Most. De ha elhagy, egyedül leszek, érted? Nem élnék, ha szeretném Totót, és ott lenne, ha elmúlna ez az egész. De most kettő közt vagyok. Totót már nem szeretem, Sanyót még nem.
- És miért kéne függnöd egy sráctól is? Itt vagyunk mi neked. - Anna nem egyszerű eset, de azért ekkora hülyeség még tőle is teljesítmény.
- Nem függök senkitől sem! - csattant fel Anna, felugrott és az ablakhoz sétált.
- Ugorj ki, ez az! Megoldás mindenre! - legyintett Jázmin. Anna felnevetett.
- Ott van Isti! - mondta és az utcára mutatott. A fiú Jázminék kerítése előtt állt, mint aki nagyon be akar csengetni. Jázmin odaugrott az ablak mellé és figyelt, a két lány mozdulatlanul várta, míg Isti rászánja magát és becsenget, de végül tovább ment.
- Szerinted tudja? - suttogta elhaló hangon Jázmin.
- Mit? Hogy szereted? Akkor se esne le neki, hogy ha bazinagy betűkkel kiírnád a szobája falára. - igaza volt Annának, de azért nehéz volt elhinni. Jázmin leült a pamlagra és kinézett az ablakon. Jó idő volt, pont mint ahogy éjszaka gondolta.
- Jobb lenne, ha valami csoda folytán rájönne és megoldódnának a bajok. - futott át az agyán, de nem mondta ki, nehogy Anna buzdításnak vegye. Mikor elindultak a pályára, megnyugodott egy kissé, mert Isti csak a kutyaoltásról szóló papírokat hordta ki diákmelósként.
De a megnyugvás körülbelül itt véget ért, mivel ahogy kiértek a többiekhez, Isti egyszer csak odalépett elé és szélesen mosolyogva ennyit mondott:
- Jázminhercegnő, megtaláltátok a papírt a kutyaoltásról? Nem bírtam berakni a postaládába, csak betömködtem alulról! Nem esett ki? - Jázmin persze a végét nem hallotta, sőt egész pontosan csak az elejét hallotta és elveszett a srác mosolyában. Barátnői figyelték, hátha történik valami, de persze csak annyira, hogy senki illetéktelen ne értesüljön a dologról.
Miért jó már az is, ha hozzá szól?
Hogy lehet ennyire beleesni valakibe?
Nem lehet ezt idegekkel bírni.
Csak bámulta bambán és vigyorgott.
- Na, megvan? - sürgette a srác, és neki végig kellett pörgetni az agyát az elhangzottakon, de nem emlékezett semmire. Az agymanó a fejében feladta a munkát, lekapcsolta a villanyt és hazament.
- Nem tudom. - suttogta a lány. Isti értetlenül állt az eset előtt, de aztán abban maradt magával, hogy biztos kiesett, vagy ilyesmi. Egy papírfecni nem túl életképes egy postaláda alsó csücskébe csíptetve.
- Este elviszek még egyet! - Jázmin nyakába hideg vízként csobbant a felismerés.

50.

Lassan szürkületbe fordult a délután, a seszínű felhők egyre sötétedtek és nem azért, mert vihar közelgett. Hűvös szél zörgött a hársfák között, elcsendesedtek a környező utcák, mindössze egy kóbor kutya zaklatta fel a kapuk mögött az unatkozó házőrzőket.
Totó kiállt a játékból megint. Nem volt az igazi a térde ma, minden nagyobb ugrás után percekig sajgott, és mostanra már lépni is fájt. Nekidőlt a palánknak, de nem csatlakozott a lányok beszélgetéséhez, csak nézte a meccset, csendben.
Tomi nem lenne szar, ha nem lenne ilyen gyámoltalan. Könnyű elnyomni az akaratát, pedig nincsenek rossz ötletei. De persze, hogy Robi és Isti csapatában kuss lesz a neve. Krisztián magas, de töketlen, passzol össze-vissza, semmi taktikája. Ha itt lenne Maki, most fogadhatnának, melyik felállás a rosszabb.
Sanyó meglepően jól játszik, pedig az ember azt hinné, eltereli ez a fenenagy szerelem a figyelmét. Vagy pont ez az, bizonyítani akarna? Ki tudja. Ki érti!
Kis nyamvadék, annyira más, mint azok a srácok, akik Annának tetszenek. Teljesen más, mint ő. Felsóhajtott, rágó után kutatott a zsebeiben.
Mióta Anna Sanyóval van, jobban emészti magát, mint akkor... azon a réges-régi télen. Sosem gondolt még arra, hogy különböző dolgok fájhatnak-e ugyanúgy, és annyi fájdalmas emléke volt, hogy szinte már immunisnak érezte magát velük szemben, de most először úgy érezte, megszakad a szíve. Nem akart egyedül maradni.
Mindenki eltűnik, akihez kötődik, hirtelen és visszavonhatatlanul.
Persze ez nem azon a télen kezdődött, sokkal korábban, talán mikor még négy se volt, csak egy kis pisis, aki semmit sem értett abból, miért nem jönnek haza többé a szülei.
Nem értette ezt az egészet magában, mintha ez nem is fájt volna, mintha már csak Anna meg az a tél öt éve, csak az lüktetne a mellkasában.
Fájt.
Megropogtatta az ujjait, szinte hátratörte őket, és csak az billentette ki a gondolatai összegabalyodott szövevényéből, hogy Jázmin széthúzta a két kezét, látni sem bírta ezt az ortopéd előadást.
- Nem vagy gumiból! - morogta a lány. Rámosolygott.
- Mert nem hagyod! Hídba is lemennék, ha hagynád. - Anna biztatni kezdte, de aztán inkább leugrott a vasról és ő maga csinált egy hidat. A lányok megcsodálták.
- Egyszer úgy fogsz maradni. - sóhajtott Kinga, aki körülbelül annyira volt kecses, mint egy lavór víz.
- Ne félj, hazagurítalak! - kiabált le a pályáról Isti, de Anna nevetni kezdett és majdnem fejre esett.
- Látod, Annát is ki akarja nyírni, te sem jutnál jobb sorra! - fonta karját Jázmin karja köré Kinga. A lány megcsóválta a fejét.
- Te beszélsz! - Eszter megpaskolta mindkettőjük fejét:
- Mazochisták társasága! - de aztán rájött, hogy ő is közéjük tartozik. - Mind azok vagyunk! - tette hozzá beismerően. Totó helyeselt.
- Emberek vagyunk, hát mazochisták. - még legyintett is hozzá. Anna idő közben újra csatlakozott hozzájuk, barátnői készséggel leporolták a hátát ott, ahol földet ért.
- Én nem vagyok mazochista? - kérdezte, ő is az akart lenni, nem elég, hogy szép szó, hanem még mocskosul is hangzik.
- Te is ember vagy. - nyugtatta meg Totó. - Bár mondjuk te inkább szadista vagy. - elgondolkodott, milyen pszichiátriai kattantsággal tudja még fokozni, de aztán csak ennyit mondott: - Köztünk a helyed! - aztán tovább hallgatott. Sanyó biztos megint figyel, elég egy kis hülyeség és már megint ideugrik habzó szájjal. Pedig elég lenne gonoszul ránézni és máris kettétörne. De kár, hogy ránézni sincs kedve!
- Holnap este mit csinálsz? - Totó összerezzent, olyan hirtelen termett mellette Krisztián és olyan váratlanul szegezte neki a kérdést azon a fura hangján.
- Bocsi, de nem jössz be! - válaszolta. A lányok felnevettek, Krisztián vállon lökte.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy mész-e valahova? Unatkozni fogok.
- Nélkülem? - Totó megrázta a fejét, hogy helyre kerüljön a beszélgetés és végre értsen valamit.
- Maradj már! - morrantotta Krisztián.
- Jól van. Szóval. Lássuk csak, mi lesz holnap... - dörgölte meg a szemét Totó. - Gondolom vagy itt fogok játszani, vagy valami lesz Makinál... de nem tervezek semmit. Kielégít a válasz? - Krisztián az állát dörzsölgette, mintha viszketne a borostája, ami ugyan nem volt neki, de azért igyekezett nagyon férfiasnak tűnni.
- Buli nem lesz?
- Csütörtökön?
- Nyár van!
- Neked! Az Y-ba felnőttek járnak. - Totó értett a kegyelemdöfésekhez. Krisztián összefonta karjait sérült kis lelke előtt.
- Pénteken? - Totó most már inkább hajlott kedves válaszra.
- Na jól van, pénteken velem jöhetsz.
- Kurva nagylelkű vagy! - morgott újra Krisztián. - Csak tudd, hogy azért akarok veled menni, hogy beengedjenek és ne faszozzanak a diákkal. Nem azért, hogy pesztonkálj.
- Megnyugtattál, egye fene! - vigyorgott Totó. Tőle soha nem kértek diákot, soha nem is volt nála. Ha fiatalnak kellett tűnnie, mindenkit meggyőzött a húsz piercingje, a felnyírt haja meg a tetkói, mert mindenki idióta kis hülyének könyvelte el. Ha idősebbnek kellett tűnnie, akkor meg pont visszafelé sült el a dolog, mindenki arra gondolt, hogy ennyi lázadást egy iskola se tűrne el, nyilván felnőttről van szó.
Pedig, csak Totó volt, aki épp, hogy csak 18 éves. Régebben néha megfenyegette az igazgató, hogy első adandó alkalommal kivágja, amint nem lesz kiskorú, de aztán leszokott róla. Nem volt Totó rossz gyerek, csak érdekes, mire az emberek megértették volna, általában már semmi közük sem volt egymáshoz.
Igyekezett meglépni a kapcsolatok elől, nehogy a másik fél hamarabb lépjen meg és ő maradjon egyedül. Szerette, ha nincs köze másokhoz sokáig. Közelről.
Anna, te átkozott picsa! Miért létezel? - bámulta Krisztiánt és nagyon próbált koncentrálni arra, mit mond, de nem ment.
- Jó, jó! - sóhajtotta végül és elindult hazafelé. Vagyis nem kimondottan haza, csak a hosszabb úton előre. A szeme sarkából még látta csókolózni a párt, de ez nem húzott sokat a csomón a mellkasában, csak tudomásul vette. Nem Sanyó fájt neki, csak a helyzet, és nem is tűnt véglegesnek, csak egyszerűen fájt.
Sétált lassan, pedig azt igazán nem tudott, minden kis lépést ki kellett erőszakolnia a lábából. Szeretett volna zenét hallgatni, de nem volt nála füles, hát hallgatta az este zajait. Addig kóborolt az ösvények között, míg a távolban fel nem gyúltak az utcalámpák, csak ekkor indult hazafelé.
Hallotta a pálya zajait, vihogást és a labda nekicsapódását a palánknak.
Túlságosan egyedül volt, úgy érezte, hogy a gondolatok megint rabul ejtik majd, el kellene őket még most csitítani, mielőtt újra győznek. Rágyújtott és megfordult, a pálya felé.
Csak, hogy ne legyen egyedül az emlékeivel.