Langyos, hársfavirág illatú szél motoszkált a hajnali hűvösben, mikor Esztit felkeltette a halhatatlanság részegítő érzése. Szerzett egy almát a konyhából és csak úgy, pizsamásan kiült a hintaágyba. Lógatta miniatűr lábait (le se értek, csak akkor, ha a legszélére húzódott a kék, virágos párnának), néha tűrte, hogy Pöfi nyalogassa a talpát, fényesre suvickolta az almáját, megnézte hány éves, fiú-e vagy lány, aztán eszegetni kezdte. Még vizes volt a fű, a járdán meglátszott Pöfi tappancsainak nyoma.
Idilli volt minden, mint egy régi képeslap, ahogy egyre érezhetőbben melegített a nap, szinte simogatta a bőrét. A hársfát körüldongták a méhek, ahogy hintáztatta magát, a mély, messzi zümmögésben újra elálmosodott.
Lefeküdt, először csak oldalra, aztán hanyatt, nézte az összebólintó lombokat, az eget, számolgatta a fecskéket, teljes nyugalomban, mint az a régi képeslap, semmi sem moccan rajta, örökké rányomtatva a sok bárányfelhő, a hintaágy meg a napsütés.
Krisztián.
Olyan hirtelen jutott eszébe, annyira váratlanul, annyira nem számított rá, mint mikor biciklizel és hirtelen ott egy hülyegyerek, ugrókötéllel, és akkorát estek, mint az ólajtó.
Dühös lett és az almacsutkát olyan hévvel hajította a kert felé, hogy az átrepült a kerítésen és csak jó sokára hallatszott a puffanás. Tesiórán bezzeg sose tudott annyira bedühödni, hogy azt a nyomorult kislabdát olyan messzire dobja, hogy legalább a tesitanáron repüljön túl. Talán, ha egyszerre lett volna Krisztiánnal tesiórája.
Krisztián.
Az a csálé fogú idióta, ha próbálná szeretni az ember, is igen igen kemény munka lenne még a kedvelés is. De csak kell lenni valami okának, ha itt fetreng az ember lánya a tökéletes paradicsomi tökéletességben és mégis eszébe jut.
Kiborító érzés.
Még kifújnia sem sikerült magát, jött a következő.
Kinga.
Márpedig ezekkel a "k" betűs gondolatokkal vigyázni kell.
Nem teljesen helyes elítélni a lányt azért, mert valahonnan az agya előásott egy kósza gondolatot Robiról, a szíve meg lecsapott rá, rögtön, mint gyöngytyúk a takonyra. Ezen elmosolyodott. Milyen szép hasonlat! De csak egy pillanatra terelte el a gondolatait, még annyira se, megborzongott. Miért jut eszébe ez a párhuzam? A feltételezés is sértő, hogy ő...
... hogy ő Krisztiánra úgy gondoljon? Képtelenség. Meggondolatlanság. Őrültség.
De ha igaz is, ő az idősebbik Jurasics lány, komoly és megfontolt. Ha titokban tartja, a legkisebb gondolatmorzsát is elfojtja, nem fog kiderülni és nem lesz semmi baj. Elfelejti.
Minek engedjen helyet a szívében olyan érzéseknek, amiknek az életében nincsen helye?
Mire abbamaradt a hajnali szerenád a mellkasában, már közük sem volt a hajnalhoz, lassan elmúlt kilenc is, Kinga is magához tért, ami hajnalban csak sátoros ünnepekkor esik meg.
- Mit csinálsz? - kérdezte Eszti, ahogy a lány kilépett az ajtón.
- Gondoltam bt-t alapítok. - válaszolta Kinga rezzenéstelen arccal és leült a lépcsőre. - Te?
- Kft-t. - válaszolta ő és felült. - Jön ma át Anna? - Kinga felhúzta a vállát.
- Ebéd után bemegyünk a városba, ha jössz, megyünk strandra, ha nem, akkor fagyizunk és csámpázunk erre meg arra.
- Fiúk jönnek? - kérdezte Eszter, Kinga megrázta a fejét. Eszter egyetértett. Csodásan mesés kis testüket nem szerették mutogatni annak ellenére sem, hogy csodásan mesés és kicsi volt.
- Kicsit le kéne őket kapcsolni magunkról, mert csak az agyfaszt hozzák ki belőlem. - sóhajtott Kinga és csinált pár képet a hintaágyban Eszterről. - Mindent meg fogok örökíteni ma. - tette hozzá.
- Csak bátran, de ha felrakod Facebookra, leverem a veséd. - vigyorgott a kamerába Eszter, de a vigyora hamar elszállt, mikor egyetlen kicsi húgocskája fél fogról csak annyit mondott:
- Eszemben sincs, csak Krisztiánnak akarom megmutatni, milyen vagy pizsiben.
- Akkor eltöröm a kezedet. - mondta ő, és legalább akkorát sajdult a szíve, mintha annak a kezét törte volna el.
De, hogy ezt is miért...?
Tanácstalanul battyogott fel átöltözni és a Spongyabob zenéjét énekelgette, nehogy valami másra is legyen alkalma gondolni az agyának.
Mintha ezer éve lett volna a ballagás, de még az érettségi is, pedig alig pár napja kezdődött el igazán a nyár. Haragudott érte.
Hogy nyár van, azt csinálhat, amit akar, mindenre van elég ideje, mindenre, pontosan, mindenre, szóval minden bizonnyal teljesen össze fog zavarodni. Látta a sorsát előre, milyen katyvasz lesz ez a nyár, forró, összevissza, szeptemberben azt se fogja tudni, mire emlékezzen.
Pedig ez az utolsó nyara gimisként, ha minden jól megy, jövőre már egyetemista nyara lesz, ki tudja, hogy történik az olyasmi. Ki akarta még ezt az utolsó élvezni nyugodtan, úgy, ahogy a nyarak történni szoktak, a saját medrükben, de ott, abban a félórában, június valahanyadikán, míg el kellett volna döntenie, mit vegyen fel, jósnő volt, látta tisztán az elkövetkezendő heteket, tisztán azt a zavaros és elsőre kibogozhatatlan, agyonphotoshoppolt fényképet, ami majd ebből a nyárból maradni fog.
Ha ottmaradhat, abban a félórában, talán sikerül meglátni a fogódzót és az értelmet benne, de mennie kellett.
Csak megállni nincs idő.
