45.

A pályán már ott volt Isti és Robi, és valószínűleg Totó is ott volt valamerre, mert bár őt nem látták, a fiúk az ő labdáját dobálták a palánknak. Jázmint meg is nyugtatta a tény, meg nem is, hogy Isti már itt van, hisz akkor nem hallhatott a házuk előtt semmit, de persze nem lehetett kizárni, hogy a dolgok idáig is elhallatszottak. Jó lenne tudni, ilyen körülmények között hogy terjed a hang, de Tomi két napja elérhetetlen. Mélyeket sóhajtott. Anna észrevette, de nem akart reagálni, nehogy itt is leteperje a lány a földre. Jó, nem ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy itt már sár volt és rajta a kedven sárkányos fehér pólója volt. Vicces történet, egyszer egy osztálykiránduláson viselte ezt a buszsofőr és ő addig könyörgött neki, míg neki adta egy szalámis zsemléért.
- Hé, a drága bikád is kijön? - kiabált feléjük Robi már messziről. "Ajj, már! Elég jól terjed a hang" gondolta Jázmin és zavartan kivett a zsebéből egy kis zsebkoszmoszt és elpöckölte Eszti felé.
- Sanyóra gondolsz? - kiabált vissza Anna.
- Miért hány bikád van? - vigyorgott Isti, csak túl halkan csinálta, a lányok csak Robi üvöltözését hallották.
- Rá! Csak mert veletek szar játszani!
- Ó, hát ne félj, nem akartunk veled egy labdához nyúlni, nehogy mi is hobbitokká változzunk. - kiabált vissza Anna, pedig közben már odaértek, közvetlenül a palánk mellé.
- Kedves tőled, hogy gondolsz a többiekre, hogy el ne kapjanak tőled valamit! - mondta Robi és abbahagyta az ordibálást. Nekidobta a labdát a palánk szélének, amitől az egyenesen Anna fejére pattant. Véletlenül alakult így, de szándékosnak látszott.
- Ó hogy nyelt volna le anyád! - emelete fel a középső ujját Anna, a másik kezével pedig a fejét dörzsölgette. - Rohadj meg, eltörted a csatom! - Robi megrángatta a vállát. Totó ekkor lépett a lányok közé.
- Kell egy csatt a fejedre? - kérdezte, és gyöngéden Anna homlokára csapott. - Csatt! - tette hozzá.
- Gyere te is a hülyeségeiddel! - morogta a lány.
- Már itt vagyok! - mosolygott Totó. Nulla hatása volt Annára. - Jaj, totál fáradt vagyok. Hajnali ötkor feküdtem le, addig játszottam a lovagot.
- Úgy sajnállak. - mondta Anna, de meglátta közeledni Sanyót, úgyhogy otthagyta a fáradt lovagot és elszaladt.
- Így múlik el a világ dicsősége. - legyintett Totó, kivette a labdát Robi kezéből és kosárra dobott. Csont nélkül.
Isti Anna után nézett, majd így szólt:
- Komolyan nem akarod, hogy valaki téged is így üdvözöljön? - Robi is Ann felé fordult, aki épp átkarolta Sanyó nyakát, majd csókolózni kezdtek.
- Valaki? - fintorgott.- Kurvára nem akarom, hogy mondjuk a kaller így kérje el a bérletem. - Totó a hóna alá csapta a labdát:
- Van bárki is ezen a Földön, aki téged érdemel? - A lányok a palánkon üldögéltek. Kinga hallgatta a beszélgetést, valahogy vonzotta a füle Robi hangját. Ránézett a srácra, aki úgy két méterre állt tőle, és elgondolkodott. Jó, nem volt alacsony lány, de az osztályban voltak nála magasabbak lányok is. Robinál pedig épp, hogy csak egy milliméterrel volt alacsonyabb. Robi viszont véknyabb volt nála, mint egy ropi, sűrű fekete haját bármelyik fecskecsalád alkalmasnak találhatta volna beköltözésre. Az orra nagyon furán állt, Kinga biztos volt benne, hogy már volt eltörve. Már most le volt barnulva, úgy nézett ki, mint egy jól fésült cigánygyerek. Ha nagy, tébolyult bociszemeivel ránéz valakire, az azonnal bevall bármit. Ezen sokat segített az is, hogy már mindenki tudta, hogy nem jó Robi látóterébe kerülni, mert abból minimum beszólás lesz, de az sem lenne példa nélkül álló, ha rezzenéstelen arccal, csak úgy, belehelné valaki szemüvegét. Az meg még rosszabb, ha előszedi az egyetlen mosolyt, amit produkálni képes, a fültől-fülig érő pszichopata vigyorgást.
Ebben a pillanatban Kinga szerencsésnek érezte magát, ő eddig csak szem-fültanúja volt A Robinak. Anna révén persze rengetegnek, de saját bőrén szerencsére nem tapasztalta még az apokalipszis ötödik lovasának hatását.
Mikor még kicsik voltak, Robi egyszer odakötötte Anna hosszú haját a radiátor hőszabályzójához, és mikor a lány felállt, egy egész tincs maradt a radiátoron. Vagy mikor komplett kajacsatát rendeztek kenyérből és paradicsomos káposztából az ebédlőben. Bár annak Robi itta meg a levét, mert Anna úgy rácsapta a kezére az ebédlőajtót, hogy szilánkosra tört három ujja. Igen, talán abból állt az "esküdt ellenség" ügy közöttük, hogy Robi emberére akadt a lányban. Ő ugyan nem ment sírva szólni a napközis tanárnak, ő kiállt magáért, ő visszaadott mindent, legalább olyan kreatívan, mint amilyen kreatív a kihívás volt.
Mikor Robi egy anyák napi színjátszós próbán megpróbáltak megrúgni Annát, de ő dőlt fel a székkel és mindkét kezét eltörte, és a tanárok azt hitték Anna hibája volt, ezért neki kellett másolnia a fiúnak amit órán vettek.
Na jó, nem csoda ha, Anna utálja. A többieknél sem csoda, oké, oké.
De vele mostanában különösen kedves. Hazakísérte, aztán még utána is kérdezte, minden rendben van-e... és még kekszet is adott!
- Bassza meg. - nyilallt belé a felismerés. Eszter és Jázmin értetlenül néztek rá, de ő nem merte kimondani, nehogy, ha mégsem igaz, ettől váljon valóra. Hebegett valami kamu magyarázatot arról, hogy majdnem leesett, de érezte, hogy remegni kezd a keze. Minden ereje eltűnt.
Lemászott a palánk vascsöveiről és miután megbizonyosodott róla, hogy megtartják a lábai, Annához szaladt, aki kéz a kézben közeledett Sanyóval. Megkarolta a lányt és maga után rángatta a hársfák közé. Anna hagyta magát, érezte, hogy valami életbevágóan fontos történik.
Ahogy a fák közé értek, Kinga nekitámaszkodott egy törzsnek, majd hirtelen átölelte barátnőjét.
- Mi van? - sürgette Anna.
- Baszd meg, baszd meg, baszd meg. Baszd meg!! - hadarta Kinga, majd fel-le ugrált vagy ötször. Anna megfogta a vállait.
- Oké, most akkor kurvára, de lenyugszol. - tanácsolta. Kinga engedelmeskedett:
- De ne ölj meg! - Anna felmutatta a kisujját esküje jeléül. - Bassza meg. - mondta még Kinga, majd végre kibökte: - Tetszik Robi.
- A többiek talán észre se vették, hogy a fák közé mentek, egészen addig, míg kétszáz pánikszerűen menekülő galamb kíséretében fel nem csendült egy füves hiéna hangján a délutánt átszelve Anna röhögése.

44.

Délután borongós, szeles idő volt, szerencsére a kosárlabda elég nehéz, hogy kivigye a szél az ember kezéből. Nem úgy a tollaslabda, amihez Kinga és Eszter kedvet kapott, és az első dobásál felfújta a labdát a szél az ereszbe. Sokat segített az is, hogy Eszter úgy megütötte, ahogy csak bírta, így azon se kellett volna csodálkozni, ha a tollas kis fenevad a szél hatására átfúrja a palát és beköszön a konyhába. Letelepedtek hát Pöfit gyömöszölni, Kinga leszorította a kutyus füleit, és közösen röhögtek a fejeken, amit szegény pára szabadulási mutatványa közben vágott. Aztán lekenyerezték kenyérrel. Figyelték a járókelőket a kerítésen túl, a munkából hazaigyekvők elővigyázatosságból kis távolságot tartottak a kerítéssel, mert Pöfi szabadidejében szeretett vérmes fenevadat játszani. Főleg, ha egy kerítés jótékony takarásából lehetett ő a jani. Amelyik kutya ugat, nem harap, szokás mondani, és milyen igaz! Pöfi valószínűleg egy anorexiás törpe vádliját sem érte volna át.

Lógott az eső lába, és olyan bágyadt fényekben úszott a táj, mintha minden szín eltűnt volna az éjszaka folyamán. Könnyű lett volna elaludni egy uncsi sorozaton, és végigaludni az egész hátralévő napot úgy, hogy semmiről se marad le az ember.

Igen, könnyű lett volna, de sajnos nem megvalósítható.

A járókelők elfogytak, azért annyira nem túlnépesedett a Föld ezen utcája, hogy örökkön örökké tartson a járás-kelés. Épp ezért volt egyértelmű, hogy a lány, aki megáll a kapuban és egy valamikori rántotthús csontjával magához édesgeti Pöfit, nem más, mint Anna. Nem csengetett, hisz látta a lányokat, akik azonnal pattantak, hogy beengedjék pisilni. Ugyanis a köztük lévő néhány háznyi távolságban Anna képes volt olyan veseműködést produkálni, mint egy komplett dialízisközpont egy egész nap. Beszaladt aztán ki és kiosztotta a viszontlátás örömétől ittas puszijait. Még Pöfi is kapott egy kis hurkagyömöszt, ebből lehetett tudni, hogy Sanyó és közte a béke és a szeretet tovább tart, stagnál, hogy búcsú a fegyverektől, hogy nyugaton a helyzet változatlan.

- Láttam egy szivárványt az előbb. - mondta, majd mellékesen hozzátette: - Valami olaj van kifolyva előttünk. Tök szép. Szerintetek a pokolban van szivárvány?

- Egész jól hangzik. - forgatta meg az ötletet a fejében Kinga. 

- Ha egyszer dalt fogok írni, mindenképp valami ilyesmi lesz a címe. - határozta el Anna, mire Eszter megpaskolta a vállát.

- Milyen boldog a poklod mostanában! Pokoli, mint szokott lenni, de azért mégis van szivárvány... - magyarázta, mert Anna értetlen arca azt sugallta nem nagyon esik le neki az utalás. Erre aztán villanykörte gyúlt kicsi szürke szemeiben és lelkendezve bólogatott.

- Mindenképp írok egy dalt!

- Majd én verem neked hozzá a tamtamot.- ajánlotta Kinga és Pöfi bendőjén néhány igazán misztikus puffanást produkált. 

- Rockdalt akartam. - lombozta le barátnőjét Anna. Közben elindultak a pálya felé. Kinga sajnálozó széttárta karjait, majdnem leütötte Esztert, majd így szólt:

- Igazán sajnálom, de a rendelkezésre álló hangszerekből csak ennyire futotta. 

- Mint menedzsered mondom, jobb ajánlatokat is kaphatsz. Ha ilyen zenészekkel kezdesz, hamar elbuksz. - mondta Eszti, és kitolta az arcából húga méteres karjait. Annát azonban inkább csak a dalszöveg izgatta.

- Ha esik, az eloltja a tüzet a pokolban! - sopánkodott, de Kinga megnyugtatta.

- Ha olajban láttad, akkor az az emberek megégetésére szolgáló olajkészleten volt. Így a tuti. - mivel peddig Anna helyeslőn bólogatott, hozzátette: - Lehetek újra a zenészed? - a lány bólintott.

- Ha megtanulsz gitározni.

- Meggondoltam magam. - sóhajtott Kinga. Volt gitárja, mert balga gyermekségében azt hitte, pofonegyszerű rajta játszani, de az első próbálkozása után, ami úgy hangzott, mintha egy dagadt kerub belerepült volna egy hárfába, rá kellett döbbenjen, hogy sokkal bonyolultabb az egész. A tanulást folytatni pedig nagyon lusta volt. 

- Kérd meg Sanyót. - ajánlotta Eszter, de Anna megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy azt higgye, olyanná akarom tenni, mint Totó. - Igaz, ami igaz, Totó jól gitározott. Még általánosban kezdte, ő volt az egyetlen, aki miatt kijárt a gitártanár az iskolába. Közben lefordultak Jázminék felé és visszaterelődött a szó a dalszövegre.

- Ha vicceset akarsz, lehetnek benne hülyeségek. Vannak nagyon állat rockdalok is. - mondta Eszti.

- Akkor az se számít, ha esett a pokolban. Mindenki érteni fogja, hogy ez irónia. - bólogatott Kinga.

- Ne állj ellen a benned rejlő hülyének! - biztatta Jázmin is Annát, aki mélyen elgondolkodott a hallottakon. 

- Nem mondhatod, hogy eddig annyira ellenállt volna. - jegyezte meg Kinga és mind igazat adtak neki.

- Csak tényként közöltem. - mondta Jázmin. - Nem szabad ellenállni semminek, aminek meg kell történnie. - bólogatott és a drámai hatás növelésére a szívére szorította a kezét, s már azon volt, hogy folytassa azzal, hogy "Ez egy ősi indián bölcsesség, olyan ősi, hogy most találtam ki", de a többiek félreértették.

- Nyáá! - jött izgalomba Anna - Ugye ugye ugye be akarod vallani Istineeeek? - fel le ugrándozott, és túl hangos volt. Még nem hagyták el az utolsó házat, bárki meghallhatta volna, még az illetékes is. Jázmin fénysebességgel szorította a szájára a kezét, de túlságosan nagyot lökött a lányon, aki hanyatt esett, ő pedig rá. Le is verte a térdét, de nem érdekelte.

- Nem szabad ilyen hangosan!!! - mondta elég pszichopatás hangsúllyal, nagyon közel hajolva Anna arcához. Ahogy felnézett, látta, hogy Eszter egy villanyoszlopnak dőlve röhög az előadáson, Kinga pedig a betonon hasal és öklével veri a csatornafedelet.

Elengedte Anna száját.

- Szerelmes vagyok beléd! - nyöszörögte az csillogó szemekkel. Hiába, na. Könnyen elő lehet hozni valakiből a nem túl mélyen rejtező pszichopatát egy pszichopata jelenettel.

- Jó jó. - állt fel Jázmin és leporolta magát. Érezte, hogy vérzik a térde, de még mindig jobban érdekelte, hogy hallott-e valaki valamit. Újra körbenézett.
Egy autó állt közvetlenül előttük, nyilván nem tudott elmenni tőlük a dolgára.

- Jól vagytok? - kérdezte a sofőr kidugva a fejét az ablakon. Hát persze, hogy a boltossrác volt, aki előtt már olyan régen égett be! Már majdnem három napja.

- Hát hogyne lennénk jól. - sóhajtotta Jázmin, Anna fejéhez lépett, megfogta a röhögéstől mozgásképtelen lányt a vállainál és behúzta az árokba.

- Ne az úton csináljátok... ezt... legközelebb. - méltatlankodott a srác aztán elhajtott. Kinga és Eszter odakacsáztak hozzájuk a másik oldalról.

- Oda se neki! - vihogott Kinga. - Ha annyira el akart volna menni, dudál, vagy valami. Nézte, hátha lesz csók. - Anna is sikeresen két lábra tudott állni végre, és mélyet sóhajtva összenyomta Jázmin pofijait és így gügyögött neki:

- Nem kell ennyire beszarni, nem fogja megtudni, amíg nem állsz elé és rángatod meg, hogy felfogja! - Jázmin nem hitt neki. Pedig milyen igaza volt!

43.

Ha már úgyis be kellett vonulni az eső elől, ha már úgyis tiszta libabőr volt a hirtelen lehűlt levegőtől, ha már úgyis összevissza zakatolt a szíve a lépcsőn felrohanástól, Tomi komoly elhatározásra jutott. Amint belépett a szobájába, elővette a telefonját és már tárcsázott is.
Lucát hívta.
Teljesen magánál volt, semmi kétség, csak annyira remegett a keze, hogy simán elment volna egy fülmasszázsnak, amit a telefonnal a fejénél művelt.
Olyan sokáig várt vonalra, hogy elővigyázatosságból kicsit el is tolta magától a készüléket, nehogy a szétkapcsolást jelző sípszó pont a fülébe visítson.
De mégsem jött a sípolás, hanem kis kattanás, és Luca felvette.
- Igen? - egészen más volt a hangja, mint délelőtt, kicsit komolyabb, nem az a csengő csiripelés, amit a barátnőjével előadott. Tomi rögtön el is bizonytalanodott.
- Öö... - kezdte határozottan és illendően. - öö.. - folytatta még egy picit, de aztán feleszmélt, hogy ez sok jóra nem vezet. - Luca? Tomi vagyok... délelőtt... délelőtt találkoztunk.
- Igen, egy pillanat... - jött a vonal túlsó végéről, de ezt Tomi nem teljesen értette némi recsegés és a szédülettől zúgó füle miatt.
- Lenne kedved holnap eljönni velem valahová? - kérdezte. Néma csönd a válasz. - Csak a városba, még nem tudom, pontosan minek ... - Hát nem pontosan a jó kifejezést találta meg, de mentségére szóljon, hogy ki is javította rögvest - ... hogy hova... De talán fagyizhatnánk egyet. Jó? - újra néma csönd, és másodjára már frusztrálni kezdte. - Halló? Ott vagy még? - néma csönd. Legalább húsz másodpercig.
- Szia Tomi! Bocsi, csak a nővérem szobájában hagytam a telefonom... - csipogta az ismerős hang. Natessék.
- A nővéred vette fel? - kérdezte a srác bizonytalanul. Ha igen, legalább begyakorolta a szövegét.
- Igen, ő volt az, ne haragudj! - szabadkozott a lány. - Miért hívtál?
- Öö..hátizé... - Úgy látszik, ezt a magánhangzót névelőként honosította. - Holnap eljössz velem fagyizni?
- Persze! - vágta rá a lány semmi habozással. Tomi úgy képzelte, legalább annyira izgul majd Luca is, mint ő, de nem hallatszott valami bátortalannak.
- Találkozzunk akkor a könyvtár előtt, onnan tudok egy jó fagyizót... - mondta, de helyesebb kifejezés az egy szuszra-kifújta, mert a nagy izgalomban egy ideje már elfelejtett lélegezni.
- Azt, amelyiknek valami róka van az ablakára festve? Az ott van a közelben. Ott már voltam, és tényleg nagyon jó! - Csipogott tovább Luca. Nagyon édes volt!
- Az az! - bólogatott teljesen feleslegesen Tomi, mert azt a lány úgyse látta. - Olyan egy körül? Úgy jó lesz?
- Tökéletes! Úgyis ki akarok venni egy könyvet. - mondta Luca. Tomi elégedetten nyugtázta, hogy szeret olvasni, de minimum könyveket kivenni. Három másodpercig ugyan végigfutott az agyán, hogy mi van, ha azért veszi ki a könyveket, mert ki kell támasztani a zongora lábát, és nem akar ezért beruházni egy könyvre, de aztán rájött, hogy végül is, az se baj, ha zongorázik. Különben tényleg csak három másodpernyi gondolat volt, nem mellesleg mondjuk elég arra, hogy rájöjjön arra is, hogy mostanában eléggé elmentek neki otthonról.
- Na, akkor majd holnap találkozunk! Szia! - mondta végül, Luca is elbúcsúzott, és ahogy letették, minden vér kifutott a srác fejéből, majd vissza, teljesen elvörösödött és muszáj volt fetrengenie kicsit az ágyon.
Feküdt a hasán a telefonnal és érezte, hogy az a szívdobbanásaira meg-megemelkedik és lassan lecsúszik a takaróra. Nem nyúlt utána, túlságosan gyenge volt a keze, mintha lebegett volna mellette, pedig, ha erősen koncentrált, érezte a takaró anyagát az ujjaival.
Annyira szerette volna mindenkinek elmondani, mi történt, de már amiatt is nagyon mérges volt, hogy ennyitől zakatol a szíve. Minek tovább gerjeszteni a leküzdeni kívánt imidzset azzal, hogy eldicsekszik vele? Laza akart lenni. Férfi a talpán.
Talán pont ezért akasztotta meg, hogy Luca kevésbé ideges, mint ő, pedig ez pont fordítva járná. Nem akart gondolni rá, de mindig visszatért a fejébe. Luca egyidős vele. Ha ő az egyetlen a korosztályában, akinek még semmi tapasztalata semmi téren, akkor szinte egyenesen arányos, hogy Lucának márt volt barátja.
Hátracsapta a fejét a párbába. Olyan igazságtalan az élet, hát végre férfi lehetne a talpán, erre nem lehet az ő magabiztossága a csúcsponton. Igazából, ha az övé lenne, Lucának minimum egy újszülöttnek kéne lennie, és ezt ő is tudta, de nem mert hinni abban, hogy jó sülhet ki az egészből.
Innentől kezdve pedig erről szólt az este.
Fetrengett az ágyon, csapkodta a fejét a kispárnával és felhergelte magát különféle indokokkal, miért nem jöhet jól ki ebből az egészből, mi minden akadályozza "A" randit.
Aztán hajnalban riadt fel, a feje félig lelógott az ágyról és az orrára csorgott a nyála. Kicsit sikerül elfeküdnie a rossz gondolatokat, és az kavargott a szeme előtt, míg megszokta a sötétet, hogy "Koldus, ne válogass". De ne ám.
És máris érezte azt a magabiztosságot, amit kell. Már csak 12 óra volt hátra, hogy megtartsa. Nagyon hosszú 12 óra. Visszaaludni nem tudott már, hallgatta, ahogy felébred a város, ahogy az anyukája dolgozni indul, és hiába jött el a nagy nap, elment minden életkedve.
Újra az az átkozott érzés, hogy mindegy, mi lesz, nem fog összejönni, minek is kellett belemászni, a végén úgyis csak jól kiröhögik majd.
Még az is eszébe jutott, hogy lefújja az egészet, és alszik egy jót, de ez a gondolat viszonylag hamar tovaszállt. Menni akart. Menni is, meg nem is. Ha valaki garantálni tudná, hogy jól fogják magukat érezni, és legalább még két vagy három randiig abban a hitben élhet, hogy van valakije, akkor megy. De ha többé nem akar majd vele találkozni Luca és az összes barátjának a bukásról kell számot adnia, akkor inkább bemászik a szekrénybe, és addig hintázik ide-oda, míg fel nem borul és örökre a foglya marad.
Filmélményei is aggasztották, mindenhol azt hallani, hogy nem szabad rögtön még aznap felhívni a lányt, kéretni kell, vagy hogy hívják ezt, ő meg máris rárontott. Most meg félig a paplan alatt filózik a hülyeségien, mint valami elmebeteg a gumiszobában.
Már tizenegykor harcra készen állt és izzadó tenyerét dörzsölgetve bámulta az óráját. Nem lenne szabad ennyire izgulni, pont ez fogja tönkrevágni az egészet. Fél tizenkettőkor evett két fasírtot és tizenkettőig a konyhában folytatta az órabámulást. Negyed egykor már nem bírt magával, pedig még a telefonja is csörgött, de ahogy meglátta, hogy nem Luca neve áll a kijelzőn, fel se vette.
Evett még egy fasírtot, de hányingere lett, amit két pohár hideg víz sem enyhített. Fél egykor cipőt húzott és kiment a buszmegállóba. Egy előtt két perccel már a könyvtár előtt ült egy padon.
- El kéne menni pár saroknyit, hogy ne én legyek itt előbb - gondolta, de végül nem indult el, mert nem tudta, merről jön majd a lány és félt, hogy összefutnak. Inkább felállt, mint aki most érkezett, és lazán nyomkorászta a telefonját. Öt percig. Tíz percig. Tizenöt percig. Akkor már annyira nem volt laza. Bement a könyvtárba, hátha az előtérben várja a lány, elolvasott két szórólapot, aztán újra kiment. Még le sem lépett a legalsó lépcsőfokról, már hallotta is a nevét.
- Tomiiii - kiabálta Luca az utca végéről, aztán rohanni kezdett és egy pillanat alatt ott is volt. - Annyira sajnálom, hogy késtem, de lemerült a telefonom és egy kis szuflát még akartam belé tölteni, mielőtt elindulok.
- Félsz, hogy elrabollak? - mosolygott a srác, pedig remélni sem merte, hogy képes lesz hangot kiadni, azt meg pláne nem, hogy egész jópofa dolgot mond majd.
- Nem, az nem zavart volna, attól féltem, hogy az odaúton nem tudok majd Facebook-ozni. - kuncogott Luca, aztán elővett egy fecnit. - Nem ismered ezt a könyvet? - Tomi gondosan elolvasta a címet, a szerzőt, aztán megrázta a fejét.
- Nem. Ki kell olvasnotok?
- Nem nekünk, a tesóméknak. Ő irodalomszakos. Csak hátha könnyebb keresni, ha tudjuk, hogy néz ki. - magyarázta Luca. - Itt sosincs a helyén egy könyv se.
- Néhány részlegen igen. - mondta Tomi, aztán elmosolyodott - Gyere! - Besiettek az enyhet adó hűvösbe, fel a szépirodalomhoz, és keresgélni kezdtek a megfelelő betűnél. Lépkedtek egymás mellett, Tomi a felső sorokat nézte, Luca lentebb. Annyira más lett a könyvtár így kettesben, annyira élvezte a lány közelségét, hogy nem is bánta, hogy nem találják a könyvet, és segítséget kell kérniük. Az egyik könyvtáros rögtön ugrott, hogy mielőbb ebédelni mehessen, elszaladt, hogy megkeresse nekik a könyvet, ők pedig álltak egymással szemben, némán várakozva.
- Sokat vártál rám odalent? - kérdezte Luca. Tomi megrázta a fejét. - Reméltem, hogy eljössz, mert nem akartam felsülni. - folytatta a lány.
- Hülye lettem volna, ha nem jövök el. - mosolygott Tomi és belátta a szavai igazát.
- Tudod, kilencedikben szakítottam az első barátommal, mikor gimibe mentem ő meg szakközépbe. Persze nem ezért, csak az a város másik végén van és sosem találkoztunk.. - mondta a lány. Tomi hallgatott. Na tessék, most jön majd az, hogy "De még mindig őt szeretem, szóval kopj le." Csakhogy Luca is hallgatott egy sort, majd így folytatta:
- Azóta olyan hülye fiúkkal találkoztam... örülök, hogy te másnak látszol. - Tomi lefagyott. Na ilyen nincsen. Hogy pont azért jöjjön össze, mert eddig nem jött össze soha?!
Főnyeremény!