43.

Ha már úgyis be kellett vonulni az eső elől, ha már úgyis tiszta libabőr volt a hirtelen lehűlt levegőtől, ha már úgyis összevissza zakatolt a szíve a lépcsőn felrohanástól, Tomi komoly elhatározásra jutott. Amint belépett a szobájába, elővette a telefonját és már tárcsázott is.
Lucát hívta.
Teljesen magánál volt, semmi kétség, csak annyira remegett a keze, hogy simán elment volna egy fülmasszázsnak, amit a telefonnal a fejénél művelt.
Olyan sokáig várt vonalra, hogy elővigyázatosságból kicsit el is tolta magától a készüléket, nehogy a szétkapcsolást jelző sípszó pont a fülébe visítson.
De mégsem jött a sípolás, hanem kis kattanás, és Luca felvette.
- Igen? - egészen más volt a hangja, mint délelőtt, kicsit komolyabb, nem az a csengő csiripelés, amit a barátnőjével előadott. Tomi rögtön el is bizonytalanodott.
- Öö... - kezdte határozottan és illendően. - öö.. - folytatta még egy picit, de aztán feleszmélt, hogy ez sok jóra nem vezet. - Luca? Tomi vagyok... délelőtt... délelőtt találkoztunk.
- Igen, egy pillanat... - jött a vonal túlsó végéről, de ezt Tomi nem teljesen értette némi recsegés és a szédülettől zúgó füle miatt.
- Lenne kedved holnap eljönni velem valahová? - kérdezte. Néma csönd a válasz. - Csak a városba, még nem tudom, pontosan minek ... - Hát nem pontosan a jó kifejezést találta meg, de mentségére szóljon, hogy ki is javította rögvest - ... hogy hova... De talán fagyizhatnánk egyet. Jó? - újra néma csönd, és másodjára már frusztrálni kezdte. - Halló? Ott vagy még? - néma csönd. Legalább húsz másodpercig.
- Szia Tomi! Bocsi, csak a nővérem szobájában hagytam a telefonom... - csipogta az ismerős hang. Natessék.
- A nővéred vette fel? - kérdezte a srác bizonytalanul. Ha igen, legalább begyakorolta a szövegét.
- Igen, ő volt az, ne haragudj! - szabadkozott a lány. - Miért hívtál?
- Öö..hátizé... - Úgy látszik, ezt a magánhangzót névelőként honosította. - Holnap eljössz velem fagyizni?
- Persze! - vágta rá a lány semmi habozással. Tomi úgy képzelte, legalább annyira izgul majd Luca is, mint ő, de nem hallatszott valami bátortalannak.
- Találkozzunk akkor a könyvtár előtt, onnan tudok egy jó fagyizót... - mondta, de helyesebb kifejezés az egy szuszra-kifújta, mert a nagy izgalomban egy ideje már elfelejtett lélegezni.
- Azt, amelyiknek valami róka van az ablakára festve? Az ott van a közelben. Ott már voltam, és tényleg nagyon jó! - Csipogott tovább Luca. Nagyon édes volt!
- Az az! - bólogatott teljesen feleslegesen Tomi, mert azt a lány úgyse látta. - Olyan egy körül? Úgy jó lesz?
- Tökéletes! Úgyis ki akarok venni egy könyvet. - mondta Luca. Tomi elégedetten nyugtázta, hogy szeret olvasni, de minimum könyveket kivenni. Három másodpercig ugyan végigfutott az agyán, hogy mi van, ha azért veszi ki a könyveket, mert ki kell támasztani a zongora lábát, és nem akar ezért beruházni egy könyvre, de aztán rájött, hogy végül is, az se baj, ha zongorázik. Különben tényleg csak három másodpernyi gondolat volt, nem mellesleg mondjuk elég arra, hogy rájöjjön arra is, hogy mostanában eléggé elmentek neki otthonról.
- Na, akkor majd holnap találkozunk! Szia! - mondta végül, Luca is elbúcsúzott, és ahogy letették, minden vér kifutott a srác fejéből, majd vissza, teljesen elvörösödött és muszáj volt fetrengenie kicsit az ágyon.
Feküdt a hasán a telefonnal és érezte, hogy az a szívdobbanásaira meg-megemelkedik és lassan lecsúszik a takaróra. Nem nyúlt utána, túlságosan gyenge volt a keze, mintha lebegett volna mellette, pedig, ha erősen koncentrált, érezte a takaró anyagát az ujjaival.
Annyira szerette volna mindenkinek elmondani, mi történt, de már amiatt is nagyon mérges volt, hogy ennyitől zakatol a szíve. Minek tovább gerjeszteni a leküzdeni kívánt imidzset azzal, hogy eldicsekszik vele? Laza akart lenni. Férfi a talpán.
Talán pont ezért akasztotta meg, hogy Luca kevésbé ideges, mint ő, pedig ez pont fordítva járná. Nem akart gondolni rá, de mindig visszatért a fejébe. Luca egyidős vele. Ha ő az egyetlen a korosztályában, akinek még semmi tapasztalata semmi téren, akkor szinte egyenesen arányos, hogy Lucának márt volt barátja.
Hátracsapta a fejét a párbába. Olyan igazságtalan az élet, hát végre férfi lehetne a talpán, erre nem lehet az ő magabiztossága a csúcsponton. Igazából, ha az övé lenne, Lucának minimum egy újszülöttnek kéne lennie, és ezt ő is tudta, de nem mert hinni abban, hogy jó sülhet ki az egészből.
Innentől kezdve pedig erről szólt az este.
Fetrengett az ágyon, csapkodta a fejét a kispárnával és felhergelte magát különféle indokokkal, miért nem jöhet jól ki ebből az egészből, mi minden akadályozza "A" randit.
Aztán hajnalban riadt fel, a feje félig lelógott az ágyról és az orrára csorgott a nyála. Kicsit sikerül elfeküdnie a rossz gondolatokat, és az kavargott a szeme előtt, míg megszokta a sötétet, hogy "Koldus, ne válogass". De ne ám.
És máris érezte azt a magabiztosságot, amit kell. Már csak 12 óra volt hátra, hogy megtartsa. Nagyon hosszú 12 óra. Visszaaludni nem tudott már, hallgatta, ahogy felébred a város, ahogy az anyukája dolgozni indul, és hiába jött el a nagy nap, elment minden életkedve.
Újra az az átkozott érzés, hogy mindegy, mi lesz, nem fog összejönni, minek is kellett belemászni, a végén úgyis csak jól kiröhögik majd.
Még az is eszébe jutott, hogy lefújja az egészet, és alszik egy jót, de ez a gondolat viszonylag hamar tovaszállt. Menni akart. Menni is, meg nem is. Ha valaki garantálni tudná, hogy jól fogják magukat érezni, és legalább még két vagy három randiig abban a hitben élhet, hogy van valakije, akkor megy. De ha többé nem akar majd vele találkozni Luca és az összes barátjának a bukásról kell számot adnia, akkor inkább bemászik a szekrénybe, és addig hintázik ide-oda, míg fel nem borul és örökre a foglya marad.
Filmélményei is aggasztották, mindenhol azt hallani, hogy nem szabad rögtön még aznap felhívni a lányt, kéretni kell, vagy hogy hívják ezt, ő meg máris rárontott. Most meg félig a paplan alatt filózik a hülyeségien, mint valami elmebeteg a gumiszobában.
Már tizenegykor harcra készen állt és izzadó tenyerét dörzsölgetve bámulta az óráját. Nem lenne szabad ennyire izgulni, pont ez fogja tönkrevágni az egészet. Fél tizenkettőkor evett két fasírtot és tizenkettőig a konyhában folytatta az órabámulást. Negyed egykor már nem bírt magával, pedig még a telefonja is csörgött, de ahogy meglátta, hogy nem Luca neve áll a kijelzőn, fel se vette.
Evett még egy fasírtot, de hányingere lett, amit két pohár hideg víz sem enyhített. Fél egykor cipőt húzott és kiment a buszmegállóba. Egy előtt két perccel már a könyvtár előtt ült egy padon.
- El kéne menni pár saroknyit, hogy ne én legyek itt előbb - gondolta, de végül nem indult el, mert nem tudta, merről jön majd a lány és félt, hogy összefutnak. Inkább felállt, mint aki most érkezett, és lazán nyomkorászta a telefonját. Öt percig. Tíz percig. Tizenöt percig. Akkor már annyira nem volt laza. Bement a könyvtárba, hátha az előtérben várja a lány, elolvasott két szórólapot, aztán újra kiment. Még le sem lépett a legalsó lépcsőfokról, már hallotta is a nevét.
- Tomiiii - kiabálta Luca az utca végéről, aztán rohanni kezdett és egy pillanat alatt ott is volt. - Annyira sajnálom, hogy késtem, de lemerült a telefonom és egy kis szuflát még akartam belé tölteni, mielőtt elindulok.
- Félsz, hogy elrabollak? - mosolygott a srác, pedig remélni sem merte, hogy képes lesz hangot kiadni, azt meg pláne nem, hogy egész jópofa dolgot mond majd.
- Nem, az nem zavart volna, attól féltem, hogy az odaúton nem tudok majd Facebook-ozni. - kuncogott Luca, aztán elővett egy fecnit. - Nem ismered ezt a könyvet? - Tomi gondosan elolvasta a címet, a szerzőt, aztán megrázta a fejét.
- Nem. Ki kell olvasnotok?
- Nem nekünk, a tesóméknak. Ő irodalomszakos. Csak hátha könnyebb keresni, ha tudjuk, hogy néz ki. - magyarázta Luca. - Itt sosincs a helyén egy könyv se.
- Néhány részlegen igen. - mondta Tomi, aztán elmosolyodott - Gyere! - Besiettek az enyhet adó hűvösbe, fel a szépirodalomhoz, és keresgélni kezdtek a megfelelő betűnél. Lépkedtek egymás mellett, Tomi a felső sorokat nézte, Luca lentebb. Annyira más lett a könyvtár így kettesben, annyira élvezte a lány közelségét, hogy nem is bánta, hogy nem találják a könyvet, és segítséget kell kérniük. Az egyik könyvtáros rögtön ugrott, hogy mielőbb ebédelni mehessen, elszaladt, hogy megkeresse nekik a könyvet, ők pedig álltak egymással szemben, némán várakozva.
- Sokat vártál rám odalent? - kérdezte Luca. Tomi megrázta a fejét. - Reméltem, hogy eljössz, mert nem akartam felsülni. - folytatta a lány.
- Hülye lettem volna, ha nem jövök el. - mosolygott Tomi és belátta a szavai igazát.
- Tudod, kilencedikben szakítottam az első barátommal, mikor gimibe mentem ő meg szakközépbe. Persze nem ezért, csak az a város másik végén van és sosem találkoztunk.. - mondta a lány. Tomi hallgatott. Na tessék, most jön majd az, hogy "De még mindig őt szeretem, szóval kopj le." Csakhogy Luca is hallgatott egy sort, majd így folytatta:
- Azóta olyan hülye fiúkkal találkoztam... örülök, hogy te másnak látszol. - Tomi lefagyott. Na ilyen nincsen. Hogy pont azért jöjjön össze, mert eddig nem jött össze soha?!
Főnyeremény!