54.

István öcsénk, aki ezért a megszólításért szemrebbenés nélkül tűrné, hogy fröccsenő vérünk lecsorduljon pofikáján s melengesse dobogó szívünk hirtelen felindulásból belénk szaladt kis kezét, kicsit fáradtan, ámde külsőjének teljes pompájában indult át a kutyaoltásos papírral Jázminhercegnő emelt földszintes családi palotájába.
Elég későre járt már, ezért eszébe se jutott csengetni, s ezt már a saját kapujukban elhatározta. Ment mendegélt egy fél háznyit, szőke haját lengette az esti szellő, s mivel tudta, hogy ettől törvénytelenül tökéletes tincsei megengedhetetlenül összekuszálódnak, néha bele-beletúrt, hogy helyére igazgassa őket.
Jázmin kórosan egyenletlen szívritmussal figyelte az ablakból a lehető legnagyobb távolságra a cicás függönytől, de annak még jótékony takarásában. Bárcsak lenne rá mód, hogy lemenjen! Persze nem szakadt le a lépcső, de még csak be sem zárták a vártoronyba, egyszerűen csak tankönyvi példa volt a helyzet arra, amikor valamit mindennél jobban meg akarsz tenni, de az stratégiai okokból kivitelezhetetlen. Hát hogy is lehetne lemenni, elé állni azzal, hogy "csövi, annyira érdekel, hogy be legyen Fickó oltva veszettség ellen, hogy kijövök eléd hajnali negyed egykor, sőt, ha ide teszed a kezed, azt is fogod érezni, hogy a szívverésem egy 68 éves hipertóniás öregemberé"? Az igazság pedig még hajmeresztőbb képeket szül, "szia, beléd estem mint tehén a gödörbe". Nincs jó megoldás.
Jó, na, ez így nem igaz, ha az ember normális lenne, akkor nyilvánvalóan lenne egy olyan megoldás is, hogy vagy csendben, életjel nélkül szenvedünk a szobánkban míg ez a szerelemnek álcázott agyrém elmúlik, vagy lemegyünk és ember módjára kommunikálni kezdünk fent nevezett ellenkező neművel és idejében felvilágosítjuk őt az érzelmeinkről. Illetve persze, ha normális emberek így csinálják.
Mert, kedves normális olvasók, nekünk, nem normálisaknak esélyünk sincs megjavulni, mivel, ha szeretnénk, se tudnánk, hogy kell jól csinálni, hiszen egyszerűen fogalmunk sincs más módról, csak az idiótáról.
Nade, ennyi felesleges eszmefuttatás pont elég volt arra, hogy Isti megérkezzen a szomszédba kezében a papírral, s rutinból megnyomja a csengőt terveit egyetlen rövid, ám annál élesebb berregéssel elrontva. Jázmin összerezzent.
Ha apa felébred.
Ha anya felébred.
Ha Balázs felébred.
Nagy a fantáziánk, kedves olvasó, s képzettek vagyunk a magyar nyelv szép szavaiban, ámde nincsen arra a hangra jó effekt, s hangutánzó szó sincsen ami tökéletesen leírná, milyen hangot adott ki Jázmin talpa alatt a parketta, ahogy a lány Napoleon lovát megszégyenítve lenyargalt a földszintre. Persze sokat családtagjai mély álmán ez sem segített, ahogy az sem, hogy bevágta maga mögött a bejárati ajtót, de addig a hét másodpercig, míg a folyamat tartott, azt hitte, helyesen cselekszik.
Isti dermedten, még mindig kinyújtott mutatóujjal állt a kapuban, a körme még hozzáért a csengőgombhoz, és életösztönének búcsút intve várta, hogy Fazekas apuka jöjjön, és lapátmancsai hirtelen felindulásból beleszaladjanak ártatlan mellkasába, s vére fröcsögjön vidáman, cseppet sem hangulathűen a helyzethez, ám annál inkább passzolva a fejezet kezdőképhez.
Csak akkor indult újra a vérkeringése, mikor a 190 centis szomszédbácsi helyett annak egyszem lánykája robbant elő a házból, bár tegyük hozzá, a dübörgésből és ajtócsapkodásból nem volt végig biztos abban, hogy így lesz.
- Bocsi, nem tudom miért csengettem! - kért elnézést, miután Jázmin közel ért. A lány megrázta a fejét és gyorsan hozzátette:
- Írni akartam egy sms-t, hogy ilyen későn már ne gyere át, de elfelejtettem. - meg a számát se tudod, te igen értelmes - gondolta még hozzá.
- Holnapig tuti elfelejtem. - vakargatta meg a nyakát Isti. Egy pillanatra ő sem értette, mikor adta meg a számát a lánynak, de aztán annyiban hagyta, ha megvan, megvan.
- Akkor köszi, hogy fáradtál! - mondta Jázmin és érezte, hogy szmájlifejet vág. Egészen pontosan ilyet: ^^.
- Semmiség, nem laksz messze! - legyintett Isti, aztán bedugta a kerítésen a papírt, amire Jázmin feltette a legeslegtökéletesebb kérdést, amit csak fel lehet tenni, ha az ember vagy hülyét akar csinálni magából, vagy a lehető legvéknyabb jégre akarja lökni a szánkót, amin "szeretleeeek" fejezet kéziratai vannak:
- Ez mi? - Isti elvigyorodott.
- A papír. Ezt hoztam. Kutyaoltás. Isti. - a végén még be is mutatkozott. Sosem lehet tudni.
Jázmin lezsibbadt, leizzadt, biztos volt benne, hogy agyvérzést kapott.
- Basszus, de hülye vagyok! - nyögte. Isti tovább vigyorgott.
- Aranyos volt, fáradt vagy, késő van! Futás, Jázminhercegnő, feküdj le bubukálni. Holnap majd találkozunk! - azzal intett egyet, és elindult hazafelé. Jázmin is integetett, de öntudatlanul, mert a tudatában annyi kavargott mindössze, hogy "aranyos vagy".

53.

Hazafelé a lányokkal tartott Tomi, ha már Márkó olyan angolosan felszívódott. A zagyva este elfedte a fontosabb gondolatokat a fejében, csak hülyeségek maradtak a felszínen, no meg az az érzés, amikor tudod, hogy aggódnod kéne valami miatt, de baromira nem jut eszedbe mi az, feszegetni pedig nincs kedved.
Egy kicsit még bolondoztak, mielőtt mindenki hazament volna, de távol a pályától, csak az utcában a lámpafény alatt. Anna magyarázott valami szellemjárásos történetet, amit nemrég olvasott egy blogon, amitől Kinga és Eszter épp, hogy csak össze nem pisilte magát, és a tejszínhab Anna deformált lelkének sütijén az volt, hogy az egyik lámpaoszlop villanykörtéje a legfélelmetesebb résznél kezdett vibrálni, aztán ahogy aláértek, ki is aludt. Anna szentül hitte, hogy ha nem is az ő természetfeletti erejének tudható be, minimum az ominózus kóborló lélek szellemeskedik velük. Több se kellett a Jurasics nővéreknek, sikítozva bújtak Jázminhoz, aki ettől majdnem elesett, mert egyébként is tiszta gyagya lett mióta Isti kilátásba helyezte, hogy este átmegy hozzájuk. Hát nem egyszerű ennyi hülyével.
De annál egyszerűbb velük elterelni a gondolatokat, Tomi nevetett és hallgatta Anna képtelen történetét a fickóról, akinek az életében befejezetlen ügye miatt nem akadt jobb dolga a halál után, mint, hogy egy vadidegen lány fürdőszobájában írogasson a tükörre. Odahaza ugyan kedvet kapott hozzá, hogy felírjon valamit ő is a párába, de valamiért csak a kénsav képlete jutott az eszébe. Felírta, hogy H2SO4, aztán otthagyta, mint pszichológiai kísérlet, hogy valakinek kis családjából feltűnik-e, s hiszik-e majd, hogy kísért náluk egy jobb létre szenderült kémiatanár.
A szobájában leült a gép elé, és még forgatta a fejében egy kicsit a kénsavat, de oda lyukadt ki, hogy a  nyári szünetben ez több, mint perverz, egy olyantól meg pláne, aki megfogadta, hogy megváltozik, legalább egy kicsit. Erről viszont rögtön eszébe jutott minden aggodalma.
Jól kéne időzíteni és tervezgetni a dolgokat Lucával, de hogy a nyüves életbe tud az ember ilyesmivel foglalkozni, ha meg kell mentenie a legjobb barátja lelki világát egy hülye picsától? Még jó, hogy elég Lucával Facebook-on beszélgetni, normális válaszokat lehet kiagyalni, nem kell spontán kapkodni, és a lány megmenekül ettől a defektes énjétől.
Csak sajnos Márkó nem menekül meg Kingáétól.
Vagy bele se kéne avatkozni?
De. Mindenképp kell, különben hirtelen éri majd a sokk és még valami hülyeséget csinál.
Késő volt már, gondolkodott, ahogy csak bírt, még jegyzeteket is írt egy régi füzet utolsó lapjára a megfelelő stratégiákról, de valahogy túl fáradt volt hozzá. Nem akartak összeállni a dolgok, csak fél válaszokat írt Lucának is, és egyre csak álmosodott. Még alig múlt éjfél, mikor lefeküdt aludni, de még utána forgolódott egy darabig, mert sikerült azzal elhessegetnie ezeket a gondokat, hogy vajon a normális emberek is így belelovalják-e magukat hülyeségekbe? Emiatt pedig éberebb volt, mint addig.
Aztán valahogy a semmiből jött egy álom.
Idiótábbnál idiótább, követhetetlen képek villództak az agyában, ő meg forgolódott és csapkodta a karjait a matrachoz. Éles fájdalomra tért magához, benyilallt a homlokába, kicsit a jobb szeme fölött. Megszédült egy pillanatra, aztán kitisztultak a történtek, rájött, hogy a nagy rángatózásában belefejelt a falba.
Ez még hiányzott!
Reggelre be is lilult.
Már ébren volt, mire felkelt a nap, így már világosban nézhette át a stratégiai jegyzeteit, de mindet túl nagy hülyeségnek látta, így összefirkálta és berakta a füzetet a többi füzete közé. Inkább felhívta Márkót.
- Mi van, haver? - kérdezte még nála is kómásabban a fiú, ő meg igazából nem tudtam, mi van, hát makogott valami hülyeséget arról, hogy nem bír aludni, és még Lucát is belekeverte azzal, hogy rajta jár az esze. Márkó mélységesen együtt érzett. - Nekem mondod!? Kingán túráztattam az agyam hajnalig, aztán mire elalszok, felhívsz, és oda az egész. - hiába na, egy jó barát segít, ahol tud.
- Öhmizé. - makogott tovább Tomi, aztán hozzátette - Nem baj, ha végül is szóba jött, mert én is gondolkodtam Kingán. - Pár másodperc néma csönd a túloldalról, Márkó vagy visszaaludt, vagy nem tudta feldolgozni a hallottakat.
- Minek? - kérdezte végül. Legalább ebből annyi kiderült, hogy nem alszik.
- Hát figyu. - csapot bele a lecsóba Tomi, bár itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, mert magában is narrálta a történéseket, és először arra gondolt, "Vágjunk a lecsóba!". Ez pedig messziről is érdekes volt, hát még közvetlen mellőle, de szerencsére gyorsan rájött, mi a helyes forma, és nem is gondolt arra, hogy a lecsóba maximum hagymát vág az ember, mert ettől tuti elröhögi a komoly mondanivalót. - Ne mássz bele megint.
- Megint? Ki se másztam belőle. - sóhajtott Márkó egy akkorát, h berezonált a telefon.
- Úgy értem ne éld bele magad, mert pofára fogsz esni. - magyarázta Tomi. Márkó feldörrent.
- Már elugattam neked vagy ötször! Ismerem őt és száz százalék, hogy csak hisztizett, most tuti sínen vagyok!
- Én csak azt mondom, hogy ha mégsem, akkor nagyon szarul leszel. - mentette a menthetőt Tomi, de nem segített.
- Ennél már nincsen lejjebb. - morogta Márkó és letette.
Pedig tudhatta volna, hogy ez az a mondat, amit sosem szabad kimondani, mert ilyenkor az Univerzum azt hiszi, be kell bizonyítania, hogy van. Mindig van rosszabb.
Tomi összeszorította az öklében a telefont, míg a billentyűzár be nem aktiválódott, aztán morgott egyet és nekivágta a falnak.
Mert ő tudta, hogy van rosszabb.