2015. január 13., kedd

54.

István öcsénk, aki ezért a megszólításért szemrebbenés nélkül tűrné, hogy fröccsenő vérünk lecsorduljon pofikáján s melengesse dobogó szívünk hirtelen felindulásból belénk szaladt kis kezét, kicsit fáradtan, ámde külsőjének teljes pompájában indult át a kutyaoltásos papírral Jázminhercegnő emelt földszintes családi palotájába.
Elég későre járt már, ezért eszébe se jutott csengetni, s ezt már a saját kapujukban elhatározta. Ment mendegélt egy fél háznyit, szőke haját lengette az esti szellő, s mivel tudta, hogy ettől törvénytelenül tökéletes tincsei megengedhetetlenül összekuszálódnak, néha bele-beletúrt, hogy helyére igazgassa őket.
Jázmin kórosan egyenletlen szívritmussal figyelte az ablakból a lehető legnagyobb távolságra a cicás függönytől, de annak még jótékony takarásában. Bárcsak lenne rá mód, hogy lemenjen! Persze nem szakadt le a lépcső, de még csak be sem zárták a vártoronyba, egyszerűen csak tankönyvi példa volt a helyzet arra, amikor valamit mindennél jobban meg akarsz tenni, de az stratégiai okokból kivitelezhetetlen. Hát hogy is lehetne lemenni, elé állni azzal, hogy "csövi, annyira érdekel, hogy be legyen Fickó oltva veszettség ellen, hogy kijövök eléd hajnali negyed egykor, sőt, ha ide teszed a kezed, azt is fogod érezni, hogy a szívverésem egy 68 éves hipertóniás öregemberé"? Az igazság pedig még hajmeresztőbb képeket szül, "szia, beléd estem mint tehén a gödörbe". Nincs jó megoldás.
Jó, na, ez így nem igaz, ha az ember normális lenne, akkor nyilvánvalóan lenne egy olyan megoldás is, hogy vagy csendben, életjel nélkül szenvedünk a szobánkban míg ez a szerelemnek álcázott agyrém elmúlik, vagy lemegyünk és ember módjára kommunikálni kezdünk fent nevezett ellenkező neművel és idejében felvilágosítjuk őt az érzelmeinkről. Illetve persze, ha normális emberek így csinálják.
Mert, kedves normális olvasók, nekünk, nem normálisaknak esélyünk sincs megjavulni, mivel, ha szeretnénk, se tudnánk, hogy kell jól csinálni, hiszen egyszerűen fogalmunk sincs más módról, csak az idiótáról.
Nade, ennyi felesleges eszmefuttatás pont elég volt arra, hogy Isti megérkezzen a szomszédba kezében a papírral, s rutinból megnyomja a csengőt terveit egyetlen rövid, ám annál élesebb berregéssel elrontva. Jázmin összerezzent.
Ha apa felébred.
Ha anya felébred.
Ha Balázs felébred.
Nagy a fantáziánk, kedves olvasó, s képzettek vagyunk a magyar nyelv szép szavaiban, ámde nincsen arra a hangra jó effekt, s hangutánzó szó sincsen ami tökéletesen leírná, milyen hangot adott ki Jázmin talpa alatt a parketta, ahogy a lány Napoleon lovát megszégyenítve lenyargalt a földszintre. Persze sokat családtagjai mély álmán ez sem segített, ahogy az sem, hogy bevágta maga mögött a bejárati ajtót, de addig a hét másodpercig, míg a folyamat tartott, azt hitte, helyesen cselekszik.
Isti dermedten, még mindig kinyújtott mutatóujjal állt a kapuban, a körme még hozzáért a csengőgombhoz, és életösztönének búcsút intve várta, hogy Fazekas apuka jöjjön, és lapátmancsai hirtelen felindulásból beleszaladjanak ártatlan mellkasába, s vére fröcsögjön vidáman, cseppet sem hangulathűen a helyzethez, ám annál inkább passzolva a fejezet kezdőképhez.
Csak akkor indult újra a vérkeringése, mikor a 190 centis szomszédbácsi helyett annak egyszem lánykája robbant elő a házból, bár tegyük hozzá, a dübörgésből és ajtócsapkodásból nem volt végig biztos abban, hogy így lesz.
- Bocsi, nem tudom miért csengettem! - kért elnézést, miután Jázmin közel ért. A lány megrázta a fejét és gyorsan hozzátette:
- Írni akartam egy sms-t, hogy ilyen későn már ne gyere át, de elfelejtettem. - meg a számát se tudod, te igen értelmes - gondolta még hozzá.
- Holnapig tuti elfelejtem. - vakargatta meg a nyakát Isti. Egy pillanatra ő sem értette, mikor adta meg a számát a lánynak, de aztán annyiban hagyta, ha megvan, megvan.
- Akkor köszi, hogy fáradtál! - mondta Jázmin és érezte, hogy szmájlifejet vág. Egészen pontosan ilyet: ^^.
- Semmiség, nem laksz messze! - legyintett Isti, aztán bedugta a kerítésen a papírt, amire Jázmin feltette a legeslegtökéletesebb kérdést, amit csak fel lehet tenni, ha az ember vagy hülyét akar csinálni magából, vagy a lehető legvéknyabb jégre akarja lökni a szánkót, amin "szeretleeeek" fejezet kéziratai vannak:
- Ez mi? - Isti elvigyorodott.
- A papír. Ezt hoztam. Kutyaoltás. Isti. - a végén még be is mutatkozott. Sosem lehet tudni.
Jázmin lezsibbadt, leizzadt, biztos volt benne, hogy agyvérzést kapott.
- Basszus, de hülye vagyok! - nyögte. Isti tovább vigyorgott.
- Aranyos volt, fáradt vagy, késő van! Futás, Jázminhercegnő, feküdj le bubukálni. Holnap majd találkozunk! - azzal intett egyet, és elindult hazafelé. Jázmin is integetett, de öntudatlanul, mert a tudatában annyi kavargott mindössze, hogy "aranyos vagy".





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése