A délelőtt a továbbiakban javarészt azzal telt a Jurasics lányok számára, hogy a lakás különböző pontjain próbáltak életet lehelni magukba. Miután megérkezett Anna, aki szokásához híven friss volt és üde már hajnali tízkor is, fordult a kocka és a két nővér makulátlan elméjével ragyogta be a házat a maguk szellemi színvonalán.
Jázmin érkezéséig kártyáztak és cseresznyét ettek a konyhában, hallgatták a rádiót és együtt visították, hogy számveróverdörénbó. Mi tagadás, egyre érezhetőbben ki volt törve a nyár, amit az se mutatott jobban, hogy Anna már a tornacipőjében jött, ami azt jelképezte, hogy szarik ő arra, hogy jó lenne még jövőre is, ki kell használni, ha van, ami még nem sáros.
Béke volt, senki sem firtatta Sanyót, sem Istit, de még Kingát sem méltatták, talán ez utóbbi még mindig hihetetlennek tűnt. Megtörtént, kétségtelen, de annyira összeegyeztethetetlen a valósággal, hogy jobb nem is gondolni rá.
Mióta színt vallott barátai előtt, Kinga meg is könnyebbült, meg nem is. Az addigi teher már nem nyomasztotta annyira, ha már ketten tudnak egy titkot, ketten tartják a súlyát, pláne, ha tudják vagy öten. De van cserébe másik irdatlan súly, amivel muszáj egyedül megbirkózni, titkolni Márkó elől és titkolni Robi elől, titkolni tulajdonképp mindenki elől, a végsőkig, amíg a mázsás súly alatt meg nem roppan a csont a könyökében, amit állandóan odabasz a falnak az iskolában. Nagyot sóhajtott.
- Na? - nyújtotta felé a kártyáit húzásra Anna. Ő legyintett.
- Csak az életben maradási ösztön.
- Isten tartsa meg jó szokásod. - bólogatott Anna. Kártyáztak tovább, énekelték, hogy tizenhattonnafeketeszén, illedelmesen hamutartóba köpték a cseresznyemagot, és minden zajra lejjebb halkították a rádiót, hogy Jázmin érkezett-e meg, vagy csak hallucinálnak. Általában csak hallucináltak.
- Nem lenne szar, ha nem támadna fel a szél. - nézett ki az ablak előtt lengő diófaágakra Eszter. - Csúszdázni akarok, de ha felmegyünk, odafagy a kis picsánk.
- Majd összebújunk. - ajánlotta Kinga, de kis fejecskéjét már el is ragadta a fantáziájának reménytelen pszichopatája. - Vagy fogjuk a melleinket és magunk köré tekerjük, mint a nőjeti, ha hegynek lefelé fut! - itt nevetni kezdett.
- Már akinek van mit. - mutatott méretbeli kisebbrendűségére Anna. - Vagy majd leszek én a férfijeti és csak megyek utánatok, hogy csekkoljam a szukáim. Erre érkezett meg Jázmin.
- Én is lehetek a szukád? - kérdezte kétségbeesve reménykedve abban, hogy semmiből sem maradt ki, míg végre sikerült megtalálnia a bikinije alsóját.
- Csak rád vártunk, hogy szukulhassunk! - adott engedélyt Anna helyett Eszter, bámulatos anyanyelvi tehetséggel igésítve ezt az amúgy is roppant szofisztikált kifejezést.
Mivel a létszám teljes volt, a testvérek elnyargaltak a táskáikért, Anna és Jázmin tovább köpködték a hamutartóba a cseresznyemagot. Kinga balra, Eszter jobbra.
Pillanatokra újra béke, áldásos csönd, amiben az ember lánya magára marad a gondolataival. Kimondhatatlan, befejezetlen mondatok kavarogtam a négy buksiban, még annál is intenzívebben, mint ahogy általában ez a lányfejekben történni szokott, kívülről volt ez csak lágyabb, táskakeresés, törölközőhajtogatás, cseresznyemag köpködés, 101 kiskutyás kártya, odabent viszont zakatoltak a fogaskerekek, dübörgött a csitripop, fiúnevek, strand és valami addig sosem érzett, valóságos érzelem, amit még a gondolatok is csak sejteni mertek.
Eszter ért először vissza a konyhába, átvetette formás vállán a táska pántját és épp belekezdett egy mondatba, hogy gáz-e ha nem akarja itthon felvenni a bikinijét, mert átlátszik a pólóján, mikor is az emeleten valami akkorát dörrent, hogy Jázmin behúzott nyakkal ezt suttogta:
- Találatot kaptunk! - de végiggondolni sem tudták, mi lehetett az, még nevetni sem tudtak Jázmin viccén, mert máris felcsendült a pokolbéli sziréna: Kinga sírt.
Mit sírt, üvöltött, sikított, káromkodott, mindezt megállás nélkül. A lányok felrohantak, de csak Jázmin ért fel, Anna még a második lépcsőfokon megcsúszott és leesett, Eszter meg visszafordult felsegíteni. Jázmin volt a befutó, de nem részegíthette meg a diadalittas mámor, a lent maradottak hamarost hallhatták az ő velőtrázó sikolyát is. Immár duettben szólt a velőtrázás, az elesettek száma pedig háromra nőtt, Anna próbált ugyan feljutni, de az átkozott második lépcsőfoknál megint nem jutott tovább. Leült és folytatta hát az átkozást, miközben apró öklével verte a harmadik lépcsőfokot. Eszternek egyedül kellett folytatnia útját, ámbár nem sejthette, mi fogja odafent várni. Váltogatta egymást a fejében egy szatír és egy negyvennégy kilós pók képe, és mindkettő épp húgát fogyasztotta Jázmin-körettel.
Amire felért, legkevésbé sem számított, hiszen ha az ember ilyen baráti körben szocializálódik, mindenre hamarabb asszociál a sikításból, mint a látottakra. A lépcső tetején megállt, már onnan is pompásan látható volt minden, egyértelműen. Azaz egyértelműen csak Kinga, Jázmin inkább csak sejthetően.
A szobája ajtajában holtsápadtan, ordítva feküdt a földön Kinga, mindkét kezével bal sípcsontját szorította, aminek láthatóan semmi baja nem volt, annál inkább a térdének, ami a szokotthoz képest egészen más irányba állt. Mellette térdelt egy kosárlabdával a kezében Jázmin, ő is sápadtan, de ő már nem üvöltött, vagy azért, mert egy hang nem jött ki a torkán megbabonázottan bámulva barátnője lábát, vagy mert épp le akart sújtani a labdával, hogy végre csend legyen.
Másfél pillanatra Eszter is sikítani akart, de csak nyígni tudott, kinyújtotta a kezét és mutatóujja fenyegető rázogatásával igyekezett a résztvevőket értesíteni arról, hogy ne féljenek, ő, mint felelősségteljes felnőtt, megoldja a helyzetet.
- Hívj már mentőt, baszdki! - kiabálta Kinga, ez kicsit visszarázta földre. - Meg anyát!! - tette hozzá a lány.
Jázmin végre bedobta Kinga mögött a labdát a szobába. Egész szépen beletalált az asztal közepén felhalmozott papírkupacba.
- Lent van a telefonom! - mondta Eszter és megfordult, hogy lefelé vegye az irányt, de majdnem átesett a felfelé igyekvő Annában, aki jobb lábát maga mögött húzva kúszott a fokon felfelé. Mint Samara, a Körben. Eszterünk itt kezdett sikítani, kicsit az alak felé is rúgott, de szerencsére nem talált.
- Én vagyok az, te bolond! - nevetett Anna. Hiába, a bokaficam őt nem zökkenti ki. - Mizu idefent?
- Kinga eltörte a lábát. - mondta Eszter tárgyilagosan, meg lihegősen, aztán már el is vágtatott Anna mellett, le a telefonjáért.
- Micsináltál?! - vetette fel magát az emeletre Anna.
- Nem tört el!! - kiabálta zokogva Kinga. - Ugye nem tört el!?
- Nem, csak ficam! - suttogta Jázmin, de nem hangzott olyan biztatóan, mint amilyennek szánta. Anna a hátára fordult.
- Az király. Nálam is.
- Egyedül nem tudtad volna? Anya le fog baszni, hogy megint megcsinálok mindent, amit te is! - sírta Kinga. Jázmin sokkjában felnevetett.
- Majd mondja anyukád, hogy "kislányom, ha Gál Anna kiugrik az ablakon, neked is kell?".
- Utállak Gál Anna! - kiabálta Kinga, de Anna továbbra sem zaklatta fel magát, inkább arra koncentrált, hogy ne tépje le Éva néni tapétáját a lépcsőforduló faláról. Nagyon fájt a lába.
- Én utállak, basszus, miattad ment szét az én bokám! - mondta.
- Én szedek itt egyedül Bérescseppet? - Jázmin ma sziporkázott. Eszter léptei dobogtak fel a lépcsőn.
- Óvatosan!. - emelte fel a fejét vigyorogva Anna.
- Jön a mentő, meg anya is. - bólogatott. - Éltek még?
- Mégis mit gondolsz? - kiabálta Kinga. Eszter helyt adott a kérdésnek.
- Azt mondta a diszpécser, hogy szóljak egy felnőttnek, de a sarkamra álltam, és megmondtam, hogy én vagyok itt az egyedüli! Hát jobbnak látta mentőt küldeni.
- Fantasztikus történet! - nevetett Anna. Csak Kinga nem kapta el a feelinget. - Anyukátok mit mondott?
- Hát... - sóhajtott Eszter és Anna fejéhez ült. - Igazából nem akartam megijeszteni, úgyhogy csak azt mondtam neki, Kinga megrántotta a lábát.
- Bölcs! - mondta Jázmin. - De gondolom már ez is elég volt, ha jön. Csengettek.
- Ki a faszom az? Menjen el! - kiabálta Kinga, Jázmin kedvesen simogatni kezdte barátnője copfjának a legcsücskét.
- Ne félj, még tuti nem anyukád. - milyen megnyugtató!
- Gyere be! - üvöltött a lépcső tetejéről, átvéve az irányítást Anna. Végül is, akárki is az, nagyobb kárt igazából csak nehezen okozhat. A lépcső aljában hamarosan megjelent Totó bozontos kis feje.
- Csókolom, Lóri vagyok. A műkörmös. - kérdezte, és közben cseresznyét evett. - Mi a lófaszt csináltok?
- Vészhelyzetest játszunk! - vigyorgott Anna.
- Úh, hát jó szarul! Az kórházas, igaz? Akkor miért fetrengtek a földön? - lépkedett fel a lépcsőn a srác, előrenyújtott egy szem cseresznyét, és belepöckölte Anna szájába. Óvatlanul lesandított a lány lábára, ami addigra már kétszeresére dagadt. - Áh, Gál Anna, szóval ezért! - semmi meglepettség nem volt a hangjában.
- Miért hív ma mindenki Gál Annának? - morgott a lány, és a tenyerébe köpte a cseresznyemagot.
- Mert ez a neved, kincsem. - telepedett le mellé Totó. - És ti, többiek? Asszisztáltok csendesen a hattyú halálában?
- Kapd be a faszomat! - kiabálta Kinga, nem tudta, hogy őt még észre sem vette a fiatalember. De ekkor igazándiból már észre is lett véve.
- Basszátok meg! - dörrent nagyot a fiú, egy mozdulattal elsöpörte az útból Jázmint, aki engedelmesen beborult Kinga szobájába, helyes kis popóját az égnek meresztve. Totó letérdelt Kinga mellé, és láthatóan nagyon megrázta a dolog, mert egyébként biztos reagált volna valami ízléstelent Jázmin testhelyzetére. - Mit csináltál?!
- Ráléptem arra a tetves labdára!! - kiabálta Kinga.
- Pontosan így volt szét az én térdem is! - itt már volt egy kis nosztalgia is Totó hangjában, a maga beteg módján.
- Amelyiket műtötték? - sírta el magát Kinga.
- Nem, a másik! - paskolta meg a saját térdét a srác. A várt siker azonban elmaradt.
- Mi lesz, ha meg kell műteni? - sírta Kinga, Anna roppant frappáns válasza sem nyugtatta meg:
- Megműtik! - sírás-rívás, némi halálhörgés és sokkos "kérlek ne halj meg"-ek fogadták a mentősöket, akik arcán a lassan délibe forduló negyvenötfok, a kialvatlanság, és az alulfizetettség mellett döbbent kérdőjelek tucatjai tükröződtek, ahogy meglátták a jelenetet. Sajnos sokat nem segített az sem, hogy Jázmin és Eszter megpróbálták megmagyarázni, mi történt. Sajnos ez Éva néninek sem sokat segített, mikor ő is megérkezett.
Sajnos az egész nyár ilyennek ígérkezett, már túl voltak járáson, szakításon, szerelembe esésen, törésen, ficamon, fáról lezuhanáson. Pedig még június harmincadika sem volt.
