Két jól elkülöníthető csoportra oszlottak a gondolatok Márkó vörösesbarna kis kobakjában. A) halmazba tartoztak a "minden rendben lesz Kingával, szeret téged és most már ő is tudja, csak egy idióta személyiségzavaros picsa"-féle gondolatok B) halmazba pedig a "te vagy egy idióta személyiségzavaros fasz, hogy azt hiszed bármi lehetséges ezen a Földön ami a te javadat szolgálja"-félék.
Hallgatta a többieket és próbált egy metszetet létrehozni a két halmaz között, amiben egy kicsit lenyugodhat, de nem az ő asztala volt a matek. Nekidőlt a kilométerkőnek, tüntetőleg nem nézett Kinga és Anna felé, elvegyült a többiek között és igyekezett az agyát is elvegyíteni a többiek hülyeségein. Nem is maradt sokáig, nehogy megint valami elhamarkodott baromságot csináljon, szóval egyszer csak elindult hazafelé.
Otthon csend volt, fura csend, az a fajta, mikor megakad a media player aztán hirtelen beleüvölt a füledbe újra a leghangosabbra állított zene.
Benyitott az előszobába, lassan, szinte biztos volt benne, hogy a konyhában majd az a jelenet fogadja, amit már annyiszor részletesen lefestett az apja, anya majd fekszik a kövön hátában a legnagyobb kés.
Odabent is csend fogadta, csak egy munkamániás rigó füttye hallatszott be kintről. Nem volt kedve körbenézni, pedig az lett volna a helyes, legalábbis máskor azt tartotta volna helyesnek, ha túl nagy a csend, utánajár, hogy ha valaki épp haldoklik, hívhasson mentőt. Most viszont nem akart, egyszerűen nem volt hozzá kedve.
A lépcsőről ugyan még lenézett, lát-e valahol mondjuk vértócsát, de aztán inkább mégiscsak felment a szobájába és Diablo-zott, amíg már nem is pislogott, és úgy érezte magát, mint mikor oviban egyszer elhasalt a homokozóban és tele ment a szeme homokkal.
Akkor megint fülelt egy kicsit, hall-e valamit, bármit, de addigra a rigó is hazament. Lassan sötétedett kint, a két napja leengedett redőny rácsait félretolva kinézett. A lámpák nem égtek még.
Zavarta ez a csend, sokkal jobban, mint mikor hazaért, lement a konyhába, a lépcső nyikorgott a talpa alatt és esőszagot érzett, pedig nem esett, csak tegnapelőtt. A lépcső aljában el volt mozdulva a szőnyeg, nem emlékezett, hogy ő rúgta-e fel, vagy valaki hazaért-e azóta, hogy ő felment. Visszament az emeletre és benézett az ellenkező oldali szobába, ahol az apja szokott aludni, ha valamin annyira összevesznek az anyjával, hogy még aludni sem bírnak egymás társaságában.
Halkan nyitott be, mint egy betörő, s bár félhomály aludt az egymásra pakolt párnákon és az épp-hogy-csak összehajtott ágytakarón, elsőre látta, hogy senki sincs odabent.
Visszasietett a konyhába újabb lépcsőnyikorgás kíséretében. Senki nem volt az egész házban, egy apró zajt sem adott semmi sem ki rajta kívül.
Benézett a hűtőbe, volt bent kétféle sör meg egy üveg tonik, ehető nem igazán. Ha csak nem számítjuk azt a 14 éves krémet, amit valamikor kiskorában írt fel neki az orvos, és azóta is ott éldegélt az alsó polcon.
Nem is volt éhes.
Kiment az udvarra hátul, leült a lépcsőre és csak úgy bámulta a füvet meg a fákat. A szomszédból sem jött zaj, már arra gyanakodott, hogy megsüketült, de akkor megcsörrent a telefonja.
- Hová lettél? - kérdezte Kinga.
- Haza lettem. - vigyorgott ő. A lány hangjától jobb kedve lett. Vagyis, hát lett kedve.
- Észre sem vettem! - sóhajtott Kinga.
- Vak vagy. - mondta ő és körbenézett, nem-e jött közben át a lány, hisz csinált már olyat, simán belépett a kapun, ha egyedül voltak mindketten és megosztották egymás közt a magányt. - Nem jössz át? Nincs itthon senki. - Kinga habozott a vonal másik oldalán.
- Már elég késő van, lassan haza kell menni. - mondta végül. Ő bólogatott, pedig az úgyse látszik. - Holnap találkozunk, csak nem tudtam mi lett veled. - tette hozzá a lány, búcsúztak és letették. Márkó mélyet sóhajtott. Bárcsak meg lehetne érteni Kingát!
Hogy lehet egy ennyire egyszerű dolgot ilyen bonyolulttá tenni? Ha az ember végiggondolja, nincs sok variáció. Szeretsz? Igen? Nem? Mégis, most, hogy a kérdés már neki lett szegezve a lánynak, igen is meg nem is elhangzott és most áll a talán kellős közepén.
Nyílt a kapu, majd a bejárati ajtó, hangok bentről, hazaért valaki. Nem volt kedve bemenni még. Egyre rosszabbul látott a sötétségben, de inkább azzal játszott, hogy mik azok a pontok, amiket még lát a szürkületben és az idő múlásával miket nem. Újabb kapunyikorgás, majd a bejárati ajtó is csapódott, aztán veszekedés.
Hát kellett ezt úgy várni?
Felállt, lesétált az udvar végébe, megszemlélte az elvadult szőlőt, ami a kerítésre futott fel. Emlékezett, hogy kiskorában egyszer-kétszer még meg-megvágta az apja, de azóta csak gazként kapaszkodnak az indák a drótok közé. Két biciklis ment el a kapu előtt, a földút felé, hallotta a kerekek surrogását. Már tényleg sötét volt, odabent hangosan csattantak egymásnak a cifrábbnál cifrább kifejezések, de villany nem égett. Talán fel lehetne surranni elől, halkan, úgy, hogy senki se vegye észre. Vagyis, inkább, hogy ő ne észleljen sokat a vitából.
Előrement a bejárati ajtóhoz, benyitott és rezzenéstelen arccal felsétált a szobájába. Becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot és leült elé.
Amíg a szeme megszokta a vaksötétet, csak rázta a lábát, valami ütemre, amit valami dal adott, amit napközben hallott, de aztán a dallamot lecserélte egyetlen érzés.
Kinga!
Kérlek. Kérlek. Kérlek. Légy az egyetlen jó dolog az életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése