Kedves olvasó, ugrunk egyet, hopp. Felkelt a nap, és Eszti teljes harci díszben üldögélt a konyhában, erősen összpontosítva a tányérján lévő kiflire. Annyira próbálta a fejében tartani a tanultakat, hogy minden más, szokásos tevékenység hatalmas erőfeszítésébe került.
Fél hatkor kelt, és másfél órájába telt, hogy felöltözzön, pedig nem lazsált, nem lustálkodott, nem fésülgette a haját se sokáig, mégis hetet ütött a lila kutyás óra a szobája falán, mire elkészült. Lecsoszogott reggelizni, lassan, megfontoltan, nehogy kitépje a harisnyáját, vagy nehogy összekenje a fal a szoknyáját, s főleg ne felejtsen el semmit se a nagy rohanásban.
Úgy ereszkedett le a székére, már lent a konyhában, mint egy királynő a trónjára, méltósággal. Vagyis ez inkább kívülről tűnt úgy, ő tudta, hogy ez is csak elővigyázatos csigatempó.
Ült, és nem bírt enni.
Biztos volt benne, hogyf félrenyelne, és összeköpködné magát félig megrágott és lenyelt vajas kiflivel, és mivel abban is biztos volt, hogy leinná magát, csak vízet öntött a kék bögréjébe, de ahhoz sem nyúlt. Mi van, ha ereszt a kékség, és a matrózblúzára csöppen?
Nem lehet kockáztatni.
Ahogy a buszmegálló felé sétált, a szokásos útvonalon, eszébe jutott, hogy most megy arra utoljára. Most utoljára 12/D-s, és többé nem fog okkal leszállni a kilencedik megállóban, röhögve Anna reggeli retardáltságán, és nem fognak Kingával megosztozni ebédszünetben egy gigantikus gofrin. Lehet, hogy ez a nosztalgia amúgy szomorúvá tette volna, de mivel annyira izgult, boldog lett a gondolattól, hogy nemsokára vége, és mikor legközelebb elmegy a kék kút mellett, már nem kell majd félnie.
Felszállt a buszra, beült a sofőr mögé, és míg beért, minden tárgy minden tételéből összeállított magában egy rövid vázlatot, egészen a negyedik megállóig, mikor felszállt két osztálytársa. Onnantól tojt az egészre.
- Remélem Petőfi nem ül be, össze fog zavarni a hegyke bajszával. - sóhajtotta az egyik lány, akit mellesleg Bettinek hívtak, és az egyik földrajztanárról beszélt, aki megszólalásig hasonlított Petőfi Sándorra, így az iskola szlengjében mindenki így ismerte.
- Ugyan már, miért ülne be? Ő konkrét puskának számít. - mondta megnyugtatólag Eszter, de erre a másik lány (továbbiakban Móni) egy terjedelmes, igényesen összeorigamizott mini füzetet nyomott a kezébe, aminek lapjain icipici számok sorakoztak.
- Neked nincs is matek. - gondolta végig sorstársai névsorát Betti, mire Móni cinkosan kacsintott egyett.
- Minden tárgyhoz írtam egy összefoglalót. - kezdte, de tartott egy kis hatásszünetet, hogy mindenki felkészülhessen a zseniális folytatásra. - De minden betűt megszámoztam az abc szerint...
- És szerinted lesz annyi idő, hogy végigszámolj minden betűt? - lombozta le az üdvrivalgásra számító lányt Eszter.
- Ezt magolom egy hete, hagyj már!! - morogta Móni.
- Ennyi erővel magolhattad volna a betűket is. - csóválta meg a fejét Betti. Móni összeráncolta a homlokát és visszacsúsztatta a táskájába a füzetet.
- Majd meglátjuk, kinek lesz jobb. - morogta.
- Örülni fog a bizottság, ha kódnyelven mondod el a tételt. - morgott vissza válaszul Eszti, és kicsit sajnálta, hogy ő nem készült puskával. Mondjuk valószínűleg az rásbelin pont a puska miatt bukott meg, teleírta ugyanis okosságokkal a négyjegyű függvénytáblázatot, de bejött az igazgatóhelyettes a termükbe, és pont felette állt meg, így pedig ki se merte nyitni, míg bent a férfi volt.
A lányokkal kellőképp felhergelték magukat, mire leszálltak a buszról és elsétáltak az iskoláig, de annyira, hogy Bettit végül az éppen valamiért kiszaladó-és-arra-járó kémiatanár cibálta be az épületbe, el ne meneküljön idő előtt.
Minekutána nyolcra kellett menniük, Eszti sejtette valahol, hogy első körben fog bemenni, de nem akart ezekre a rosszat suttogó lelki hangokra hallgatni egészen addig, míg végül aztán tényleg első körben jutott be Bettivel és a másik két szerencséssel, akit visszatapsoltak matekból. Ideje sem volt lenyelni azt a kis csokit, amit belétukmált egy ismeretlen anyuka, aki az ájulók fellocsolását vállalta önként. Valami karamelltöltelék volt a csokiban, amitől összeragadtak a fogai, már Esztinek, és ahogy belépett a kémiaelőadó nagy, világos termébe csak annyit tudott mondani a kínzásra kész bizottságnak, hogy "JPFNPOT KBVNOK" ami a "Jó napot kívánok"-nak felelt meg.
A némettanár kedvesen rámosolygott és közölte, ha akarja ha nem, a matekkal kezd. Eszti beleegyezett, mert hát ebből leszűrte, hogy tiltakozni teljesen felesleges, másrészt meg jobb az ilyesmin túlesni. Kihúzta magát, és a lefelé fordított papírlapokra meredt, s megakadt a szeme a legszélsőn. Ez mi más, ha nem isteni jel??
Húzott.
Egy pillanatra megtántorodott, és csak akkor értette meg az egész csiribút, mikor megkapszkodott a tanári asztal szélében. Hát ezek a cseles kis tanárnénik feladatokat írtak a lapokra! Szégyen és gyalázat. Nem erről volt szó. De legalább harmadikos feladat volt. Meg, mintha emlékezett is volna rá, hogy olvasta Totó füzetében, és emlékezett arra is, hogy volt az aktuális lapon egy birodalmi lépegető, meg egy komplett univerzumtérkép felvázolva.
De melyik lehetett a megoldás?
Sápadtan egy padhoz csoszogott, leült és előre hajtotta a fejét.
- Eszter, jól vagy? - kérdezte a matektanár, és olyan aggódó arcot vágott, mintha nem látott volna még olyat, hogy valaki belehal a matekba.
- Igen, csak összeszedem a gondolataim. - nyöszörögte Eszti, és nekiállt dolgozni. Totó nyomorult matekfüzete... ha szebben ír, vagy ha rendezettebb, akkor biztos több megmaradt volna a példéból... Végig ez járt a fejében, mígnem egyszer csak kijött a megoldás. Valahogy.
Eltolta magától a lapot, nem hitt a szemének. Tök értelmesnek tűnt a válasz, mintha egy matekönyvben lenne, levezetett példaként. Nagyon örült is, hogy kimegy, leteszi a lapot és mindenki meghajlik zseniális tudása előtt, csakhogy elfelejtette, milyen cseles kis bizottság ül vele szemben.
- És hogy jött ki ez az eredmény? - kérdezte az elnök. Eszti hallhatót nyekkent.
- Számoltam. - mondta. Ebbe köss bele, öreg, matek-fizika szakos banya!!
- És miért így számoltál? - kérdezett újra az elnök, friss volt még, nem fáradt még le eléggé. Eszti matektanára riadt arccal nézte hol a lányt, hol kollégáját, és teljesen értehtően lerítt róla, hogy pontosan tudja, Esztinek megingathatatlanul tippje sincs az egészről, s ha az eredmény helyes, az merő véletlen, négymillió évente bekövetkező csoda.
- Mert így tanultam. - válaszolta Eszti, és a matektanárra nézett, összerándul-e az arca erre, hogy "Na, tőlem aztán tuti nem". De a férfi arca rezzenéstelen volt, már az előbbi rémületen túl.
- Hallottam, kedves Eszter, hogy az írásbeli dolgozatod nagyon rosszul sikerült. - mondta az elnök, és megigazította a vékony szemüvegét. - Ha így tanultad a számolást, ott miért nem ment ilyen jól? - Eszti összehúzta a szemeit. Most vajon arra gondol, hogy a kidolgozásnál puskázott? A matektanár viszont végre a segítségére sietett.
- Eszter már csak ilyen. Néha mindent ért, néha semmit sem. - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon, holott az elnök kivételével mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Ő pedig elhitte.
- Rendben van. Kettes, Eszter. - bólintott a nő, és még hozzá akart valami olyat tenni, hogy "Ugye tudod, hogy ebből nem lesz jobb jegy, ne keseredj el..." de Eszti vigyorogva felpattant, és rohant vissza a tétel fakcióhoz történelem tételt húzni, ott legabb tuti nem kell komplett csatát lejátszani. És tényleg nem!
Már majdnem dél volt, mire kijutott a kémia előadóból, megnyugodva, frissen érettségizetten. Mindenből jól felelt, és örült, hogy végre nyár van, rohant, hogy egyen egy szendvicset és igyon valamit, aztán tűzés haza, csakhogy az osztályterem előtt, ahol az osztálytársait várta lézengeni, más állt.
Krisztián.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése