31.

Meg volt fésülködve, legalábbis nem úgy állt a haja, ahogy szokott, de száz százalék, hogy Krisztián volt. Ott állt, nekitámaszkodva az osztályterem falának, és unatkozva buzerált egy kis világoskék dobozt.
Olyan megnyugtatóan alakult ez a nap, miért kell most elromlania? Eszti megállt a folyosó végén, és összehúzott szemekkel bámulta. A fiú nem vette észre, láthatóan baromira lefoglalta a faltámasztás, a kis kék doboz buzerálása és a szemközti falon lévő tabló elmélyült szemlélése.
Az iskola egyébként kihalt, hétfő déli napfényes langyosságban úszott. A kémiaterem a másodikon volt, a legcsendesebb folyosón, és szerencsére sosem gyulladt ki, mert onnan csak bajosan lehetett volna lemenekülni. Vissza nem mehet, a fenti folyosón senki sem álldogálhat csak úgy, Pali bácsi, az egyik karbantartó a lépcső tetején ült és keresztrejtvényt fejtett, robosztus, munkásruhás alkatával megakadályozva, hogy illetéktelenek lépjenek e jeles alkalomkor a teremnek százméteres körzetébe. Meg persze így innen már senki sem menekülhetett.
Gratulált Eszternek, ahogy a lány (nem zokogva) kijött a teremből, jó nyarat kívántak egymásnak, és beletörődtek, hogy többé nem találkoznak, szóval ha visszamegy, megbojgatja a békét.
Az első emeletre sem mehetett, ott van a tanári, tele tanárokkal, akik tuti megrohannák és faggatnák, pedig ő most már semmire sem hajéandó emlékezni, egyébként se, pláne, hogy Krisztián lent áll, és őt várja. Mert kit várna? Biztos ki akarja használni, hogy most van túl a nehézségeken, és megrohanná az első adandó alkalommal.
Ha az ebédlő felé megy, csak éhesebb lesz. Valószínűleg már nem főznek, de őt megrohannák a menzakaja emlékei, és csak jobban korogna a gyomra.
Különben is! Találkozni akar valakivel az osztályból, el akar dicsekedni és meg akarja őket nyugtatni. Rajzolni akar valamit a táblára. Meg akarja nézni, nem hagyott-e valaki üzenetet az üzenőfalukon. Még utoljára szemet akar elhelyezni a kukában, akit Alfonznak kereszteltek el kilencedikben. Igaz, ez már Alfonz kettő volt, mert tizedikben az egyik fiú valamiért mérges lett, s mérgében úgy belerúgott Alfonzba, hogy az ripityára törött, s vehettek egy másikat.
Hülye Krisztián. Miért nem bír otthon ülni, és otthon buzerálni azt a kis dobozt?? Mi lehet az egyáltalán?
Döntött.
Ha törik, ha szakad, ha megkörnyékezik, ha nem, bemegy a terembe. Köszön majd a fiúnak, de nem hajlandó hosszabban szóba elegyedni vele. Akkor sem.
Elindult.
Remélte, hogy Krisztián csak akkor veszi majd észre, ha már közvetlenül előtte jár majd, és nem megy elé, vagy ilyesmi, csakhogy nem kalkulálta bele, hogy az a retkes magassarkú cipő úgy kopog, mint valami szélütött harkály.
Krisztián felkapta a fejét, ránézett és elvigyorodott. Mást azonban nem csinált. Szép csendben vigyorgott, bámulta, és támaszkodott, buzergálva a kék dobozt. Elég idegesítően.
Ahogy Eszter mellé ért, köszönt, majd benyitott a terembe, és mielőtt a srác visszaköszönhetett volna, be is zárta maga mögött az ajtót. Odabent azonban csak az a túlbuzgó anyuka volt, aki belétukmálta a karamellás csokit reggel.
- Csókolom. - sóhajtott Eszti.
- Na, hogy sikerült, Eszterke? - jött izgalomba a nő, és Eszter teljesen ledöbbent, mert nem hitte volna, hogy az ő osztálytársai egyik szülőjével áll szemben, hogy tudja a nevét. Hogy ki lehet ez...?
- Hál' Istennek jól! - sóhajtotta végül.
- Gratulálok! Ádámka mit húzott? Tud mit írni? - tért rögtön a lényegre, az ő fiára a nő. Ádám! Hát persze!
- Igen, örült, mondta is neki Varga tanárnő, hogy milyen neki való tételt húzott! - válaszolt Eszter, és körbenézett a kirakott tálakon, mit egyen.
- Egyél valamit! - mondta a nő, és visszacammogott az ablak alá tett székhez magába merülten imádkozni kicsi fia lelki üdvéért. Mielőtt azonban nekikezdett volna, még így szólt: - Van kint egy fiú, azt mondta megvár téged. Mondtam neki, hogy jöjjön be, de kint akart maradni. Találkoztatok?
- Igen. - mondta a lány, hisz ez egyrészt igaz, másrészt meg semmi kedve sem volt végighallgatni, hogy menjen és keresse meg. Egy papírtányérra összerakott magának egy szendvicset, pár szelet almát és egy csokit. Leült a helyére, és belakmározott.
Valószínűleg az alsóbb évfolyamok örömmel élték meg, hogy a végzősök termei üresek, mert az osztott csoportok mindig kétségbeesetten bolyongtak a folyosókon termet keresve. Ezt bizonyította az is, hogy Eszti padján a ballagás óta új firkák jelentek meg. Volt egy puska, valószínűleg fizikából, egy "szeretlek Ani" és egy "11/C a király", igényesen, grafittal megörökítve. Mennyivel szívesebben gondolkozott ezen, mint Krisztiánon! Nem akart bánatos lenni, és szomorkodni, hogy többé nem lesz 12/D-s, mert mindig is utálta az osztályát két-három ember kivételével, de a Krisztiánon való elmékedésnél még ez is jobb volt. Az ujjával ledörzsölte a fizikapuskát, és hátradőlt a széken.
Ádám anyukája kibambult az ablakon, és szemmel láthatóan nagyon aggódott a fiáért. Fölötte, a falon lógott az üzenőfal, de nem volt rajta új fecni, így hát oda sem kellett mennie ellenőrizni az üzeneteit. Épp lenyelte az utolsó falat kenyeret, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta néhány osztálytársa.
- Késett az a buzi busz. - sóhajtotta az egyik, de Eszti megnyugtatta őket, hogy utána már bement egy lány, azóta pedig még nem jött ki senki. Az osztály krémjéből való srácok voltak, nem igazán volt közös témájuk a lánnyal, még a tételekkel sem voltak teljesen tisztában, úgyhogy Eszter úgy határozott, ideje hazamenni. Minek álldogáljon itt, a lányokkal este úgyis megbeszéli majd a dolgokat telefonon, a bizonyítvány-átadó pedig úgyis csak holnap után lesz.
Itt az ideje szembe nézni Krisztiánnal.
Felállt, elköszönt, megetette Alfonzt, és kilépett a terem biztonságából. Krisztián viszont már nem volt az előbbi helyén.
Eszter kifújta a levegőt, alig maradt a tüdejében, majd hazaindult. Egészen az előtérig biztonságban érezte magát, csakhogy az automaták mellett ott üldögélt a földön, kólával a kezében Krisztián. "Ó hogy a mocskos életbe" gondolta a lány, és megállt. A srác nem vette észre, de úgyis észre fogja, mert csak úgy tud kimenni, hogy átmegy az előtéren, és ez a nyomorult magassarkú továbbra is kopog, mint akinek nincs egy csepp esze sem, pláne nem hűsége gazdája iránt.
Alig indult újra el, s lépett kettőt, a kopogásra Krisztián felállt és leporolta a fenekét. Vagy remélte, hogy a lány jön, vagy remélte, hogy nem az igazgatónő. Ahogy meglátta, ki közeleg, megint szélesen elmosolyodott, és most elébe is jött.
- Szia! - mondta.
- Szia. - mondta a lány is, és ment volna tovább, de a srác elé állt.
- Jól sikerült? - kérdezte.
- Jól. - válaszolt ő tömören. Csak semmi jópofizás.
- Jól van, akkor kaphatsz ajándékot. - bólintott Krisztián és a lány kezébe nyomta a kék dobozkát. - Remélem tetszeni fog.
- Mi ez? - kérdezte Eszter, de utálta magát, hogy izgalomba jött. Imádott ajándékot kapni, de Krisztiánnal nem szabad kedvesnek lenni, mert azonnal pirospontként könyveli el.
- Nézd meg. - ajánlotta teljesen jogosan a fiú, ő pedig engedelmeskedett.
- Akvarellceruza? De ez nagyon drága!! - mondta a csodálkozástól vinnyogó magas hangon.
- Megérdemled, keményen dolgoztál azért a matek kettesért. - bólogatott a fiú, és zavartan megvakarta a fülét.
- Az biztos. Örökkön örökké ezzel fogok színezni, hazamegyek, rögtön kipróbálom! Olyan király, hogy végre azt csinálok délután, amit akarok! - azzal átölelte a fiút. Na tessék. A fejében a józan Eszti lekapcsolta a villanyt, és olyan hévvel vágtatott ki dühében az ajtón, hogy a becsapott ajtótól a lány füle zúgni kedzett.
- Örülsz? - vigyorgott Krisztián, de nem tudta az ölelést viszonozni, mert a kólásüveget a kupakjánál fogta a mutató-és középsőujjai között, elég hülye pózban, és nagyon fájt, ha pedig megmozdul, tuti elejti.
- Imádlak!! - mondta az elmebeteg Eszter a józan nélkül maradva egyedül. Eddig tart egy elhatározás, kéremszépen!
Hazaindultak. Kriszián azonban nagyon okos fiú volt a látszat ellenére. Nem élte bele magát az üdvrivalgásba, tudta, hogy a ceruzának szól, igazából nem neki. De első lépsének nem rossz, még tíz kedvesség, és csak pozitív dolgokat tud majd hozzákötni a lány. Az pedig egyenes út a győzelem felé.