8.

Krisztián fintorogva ült a garázskapujuk előtt, és néha a biciklijére nézett, néha Sanyóra, aki pedig minden rosszalló pillantást egy bocsánatkérő orrdörzsölgetéssel viszonzott.
- Tudod Tesó, csak jót akartam... - nyöszörögte.
- Vágom, de elég véresre sikerült. - mondta Krisztián, és egy ronggyal letörölte a vázat. - És le se slagozhatom, mert ha a vér idefolyik, anyám megöl.
- Vigyük be a kertbe. - ajánlotta Sanyó, és Krisztián engedélyt adó bólintására készséggel felnyalábolta a bicajt, és a paradicsomok közé vitte. Krisztián a slaggal követte.
- Tedd a tarkódra a kezed. - parancsolta hirtelen. Sanyó értetlenül nézett barátjára. - Bosszú. - vágta oda keményen Krisztián, és ajkai szélén megjelent egy hűvös gyilkos mosolya. Nem volt mit mást tenni, Sanyó a tarkóján összefonta az ujjait, és még egyet sóhajtott utoljára, majd lecsukta a szemét, és várta az elkerülhetetlent. Ami valóban jött, széles, erős vízsugárban gyomron vágta, majd kicsit lejjebb. Éles hangon felvisított, és próbált védekezni, de az órája beleakadt a fonott karkötőbe, amit még Annától kapott, így összeakadtak a kezei, és ha Krisztián nem kegyelmez vergődik tovább, mint egy elmebeteg, aki nem tud szabadulni a kényszerzubbonyból.
De, hálistennek Krisztián nem az a fajta srác volt, aki bárki kínzását élvezi, pláne nem a legjobb barátjáét, akivel pelusos koruk óta össze voltak nőve. Kicsit jól esett megáztatni, de amint meglátta, hogy Anna ezer szatyorral a kezében battyog az utcán, nem akarta, hogy Sanyót élete szerelme úgy lássa, mint sózott kukacot.

- Vizes póló? - tette le a szatyrokat Anna, és nekikönyökölt a kerítésnek. Sanyó egy kicsit megállt a vergődésben, és kihúzta magát.
- A karkötő, amit tőled kaptam, ki akar nyírni. -mondta. Anna elmosolyodott, és benyitott, hogy kiszabadítsa a fiút, mikor az egyik szatyorban megcsörrent Totó telefonja.
- Igen? ... Nem. Nincs itt. Nem, nem téves, én a barátnője vagyok. Igen, átadom. - majd le is tette.
- Az Totó telója? - kérdezte Krisztián. Sanyó megsemmisülten a feje tetejére tette a kezeit.
- Belöktem a patakba a gazdáját, és nem akartam, hogy tönkremenjen... elég drága volt, szal, majd este visszakapja. - mondta Anna, és visszatette a telefont az egyik szatyorba, és mintha mi sem történt volna, ment, hogy kibogozza Sanyó kezeit. A fiú nagy szemekkel bámult Krisztiánra, aki felhúzta a vállait, jelezve, nem vágja a történteket.
- Este jöttök a temetésre? - kérdezte Anna.
- Én öltem meg. - sóhajtott Sanyó elbambulva. - Tartozom ennyivel a családjának. Anna felnevetett, ő pedig felsóhajtott.
- Én is megyek, gondolom. De gyalog. szegény szerelmem... - mondta Krisztián és megsimogatta a bicikli ülését. Anna időközben kiszabadította Sanyót a fogságból.
- Összejöttetek Totóval? - kérdezte végül, mert ha beledöglik, ott helyben, vagy jön egy dögkeselyű a vérszagra, és elviszi a füleit, akkor sem tudta volna megállni.
- Mert? - kérdezte Anna. Krisztián rosszat sejtőn fülelt, nem akarta Sanyó porrá tört lelkét összeszedegetni élete hátralévő idejében. Ha teheti, odaugrik, és a válasz előtt betapasztja barátja füleit, és ordítozni kezd, hogy bármit is mondjon a lány, ne hallja. Pedig Anna nem is mondott túl lesújtót. - Mert azt mondtam a telefonba? Csak utálat az a nő, akivel randizik. Olyan, mint egy félig felfújt guminő. - Krisztián felröhögött. - De leráztam.
- De minimum okoztál egy eseménymentes délutánt Totónak. - mondta Sanyó.
- Úgyis talál mást. - paskolta meg Anna fejét Krisztián.
- Reméljük engem. - vigyorgott a lány. Sanyó fintorgott. - Kitaláltunk valami jót estére Tomival. Majd meglátjuk, mi lesz. - sóhajtott a lány, majd elköszönt, és hazasietett. A fiúk bámultak utána, majd Krisztián így szólt:
- Ez a lány teljesen nyomott. Nem emlékszik rá, hogy hányszor vallottál neki szerelmet? Vagy nem hülye, csak szadista?
- Tesó, nem hülye, szadista is csak kicsit jobban, mint mások. - gondolkodott el Sanyó. - A baj azzal van, hogy mindig, ha elzavart a picsába, azt mondtam, hogy el fogom felejteni. Szerintem komolyan vette.