21.

Jázmin addig tudta megőrizni hidegvérét, míg a bejárati ajtóig ért. Ahogy átlépte a küszöböt, és tudta, hogy senki se látja, méltóságát vesztve hanyatt-homlok felrohant a szobájába. Mondjuk, már az első lépcsőfokon majdnem elvágódott, és már kettővel feljebb érezte, hogy egy lábujjköröm oda lett, de mindennél gyorsabban fent akart lenni, hogy figyelhesse Istit az ablakból, a cicás sötétítőfüggöny jótékony takarásából.
Becsapta maga mögött az ajtót, mélyet sóhajtott, és egy negyed pillanatig még úgy tett, mint aki bír a benne lakozó eszeveszett őrülttel, de aztán megadta magát, és az ágyra ugrott, ahonnét jól begyakorolt mozdulattal egyenesen az ablak előtti pamlagra pattant.
Kicsit ugyan majdnem kifejelt az ablakon, és a térdkalácsát is beakadva hagyta az ágy oldaldeszkájában, de megérezett, ott volt az ablakban. Kecsesen belecsimpaszkodott a sötétítőbe, és berántotta. Mert mennyivel egyszerűbb kinézni a sötétítő mögül, ha az be van húzva, nem?
Előbb bátran, nagy hévvel kukucskált ki mögüle, hiszen Isti meg Robi körbe mentek, legalább tíz perccel hosszabb így az út, pláne, hogy nem is sietnek.
Nekinyomta az orrát a hűvös üveghez, és mióta hazaért, most jutott először eszébe a mindnyájunkat foglalkoztató gondolat, "Mit is csinálok?"
Most döbbent csak rá, hogy egész nap Istin járt az esze, pedig volt egy józan pillanat, még az elején, amikor még arra is gondolt, mekkora hülyeség lenne belezúgni annyiból, hogy nekirohant az utcán, és teljesen tök véletlenül pont olyannak képzeli a regénybéli srácot, mint őt.
Behúzta a cicákat, és elfordult az ablaktól. - Könyörgöm. - gondolta. - 16 éves vagyok, nem 13. Ez már nem így működik. - Felállt, az asztalához ült, felkapcsolta az olvasólámpáját, aztán le. Mi volt az első dolog amit meglátott? A könyv. "Éjféli vallomás" villant elé a gejl cím, a fekete borítón a magas, háttal álló férfialak, akire egy kocsi fényszórói vetődnek. Sosem értette, miért ez van a borítón, mikor eddig egy ilyen jelenet se volt a történetben, pedig már majdnem az utolsó fejezetnél járt. A sötétben legalább nem látta. Még sosem utált ennyire egyetlen könyvborítót sem, most a férfiben Istit látta, és legszívesebben ki akarta volna hajintani az egészet az ablakon, de sajnos a könyvtárból vették ki, nem is ő, hanem Kinga. - Miért Isti? - na tessék, már megint ott volt a fejében.
Hogy kitisztuljon a tudata, kinyitotta az ablakot. Kihúzta a cicákat, a csipkét és nagy lendülettel belekapaszkodott a kilincsbe. Szezám tárulj, s az ablak már nyitva is volt.
De sajnos semmi sem ilyen egyszerű. A cicák valahogy belegabalyodtak a karnisba, és valahogy ő is belegabalyodott a cicákba. Eleinte gyöngéden cibálgatta, hogy ne szakadjon el semelyik kis fehérmasnis vászonállatka se megboldogult gyermekkorából. Csakhogy ezek a cuki kis dögök olyan makacsul kapaszkodtak a karkötőbe, amit Annától kapott, hogy nem volt menekvés.
- Te, Paranormal Activity! - bökte meg az utcán éppen Jázminék háza elé érkezve Isti Robit.
- Két szó? - kiabált fel Robi. Jázminban megállt az ütő.
- Kérlek Istenem, soha többé nem káromkodok, ha most nincs ott Isti is! - fohászkodott.
- Rákérdezhetek? - kiabálta Isti, minden remény szertefoszlott hát. Jázmin megállt, és lehajtotta a karjait, amitől leszakadt a karnis, és a fejére borult a sötétítő és a csipke is.
- Lavina? - kérdezte Robi.
- Esküvői menetre omló lavina?? - találgatott Isti. Jázmin már majdnem sírt, mérgében megpróbált kimenekülni a cicák fogságából, és a lehető legtávolabb kerülni az ablaktól, de átesett az ágyon, és elterült.
- Élsz? - kiabált fel Isti. Jázmin szipogós hangon visszakiabált:
- De nem akarok!
Robi megrángatta a vállát.
- Én hazamegyek, ha nem baj, éhen döglök. - mondta Istinek, és nekiindult. - Jóéjt! - kiabált fel Jázminnak is. Isti "csá"-zott egyet gyorsan a barátjának, és ő is indult, hogy bemegy a kapujukon, de valahogy nem akarózott Jázmint otthagyni. Még ha egy emelet és három méter lakástextil is választotta el őket egymástól. Persze későre járt már ahhoz, hogy becsöngessen, és csak úgy bemenni nem akart. Várt egy kicsit, fel-le sétált a lány ablaka alatt, és hallgatózott, hátha választ kap fel nem tett kérdésére, mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Hamarosan jött is a sugallat, Jázmin bátyja kibattyogott a teraszra egy cigivel a kezében, nekidőlt a falnak, és a mályvákról letépkedett levelekkel igyekezett eltalálni az egyik széken békésen döglő macskájukat.
- Heló. - köszönt Isti előzékenyen. - Asszem' a húgod kinyírta magát.
- Már megint? - kérdezett nulla érdeklődéssel a hangjában a srác.
- Szerintem magára rántotta a függönyt, és elvágódott. - mondta Isti.
- Megint? - battyogott oda a kapuhoz a srác. - Te pedig épp kukkoltad? - azzal már nyitotta is a kaput. - Fáradj, mentsd meg önmagától.
- Nem, köszönöm. Csak gondoltam szólok. - rázta meg a fejét Isti.
- Nekem nyolc. - mondta Jázmin bátyja, és elindult az utcán. Isti utánabámult. A testvéri szeretet megmelengette a keblét. Jázmin a beszélgetést a pamlagra kuporodva halgatta végig érdekes kompozícióban magán viselve a cicák és a csipkefüggöny maradványait. Anna karkötője már a hajából állt ki, és a szemüvege egyik szára a füle alatt volt már. Most, hogy hallotta a bátyját elmenni, felegyenesedett, és kikémlelt az ablakon.
- Jól vagyok. - mondta erélyesen. Isti özzerezzent.
- Tuti? - kérdezte a srác és fülig vigyorodott. Jázmin elpirult. - Mi történt?
- A karnis. Leesett... - mondta a lány.
- Gondoltam. - bólogatott Isti. - Vigyázz magadra. Jó éjt! - mondta Isti, és zsebre vágott kézzel hazaindult. Nem laktak messze.
- Jóéjt! - mondta Jázmin, és összevissza verő szívvel visszamászott a szobájába. Kész, vége, ennyi volt. Belezúgott.