11.

Négy óra is elmúlt, mire mindenki megérkezett. Kényelmesen elfértek a hársfák alatt, felettük döngtek a méhek, a nap nem tűzött ugyan, de a forróságot vágni lehetett.
Kinga kétségbeesetten kapaszkodott Jázmin karjába, és mindketten úgy leizzadtak, hogy csúszkált a kezük egymásén. Márkó kicsit zavarba is jött ettől, hol Kingára, hol Esztire nézett, hátha valamelyikük elmagyarázza, mi a helyzet, de nem siettek a segítségére. Csak Anna értette, mennyire rossz a helyzet, és bátorításul Márkó hátára mászott.
- Csak egy picsusz, ne fossál, imád téged. De hülye mint a beton!! - suttogta a fiú füleibe.
- Mint a beton? - vigyorodott el Márkó.
- Keményen és megváltoztathatatlanul! - bólogatott Anna. Márkó pedig beletörődött, és nem zaklatta újdonsült barátnőjét feleslegesen.

- Gyerünk! - mondta hirtelen Totó, és úgy belekarolt Esztibe, hogy a lány hirtelen összerezzent. - Ne féljen, kedvesem, élvezni fogja! - suttogta a fiú, mire Krisztián felkapta a fejét, és morcosan összevonta a szemöldökeit. Szerencséjére Eszti ma harapós kedvében volt, és nem akarta belemenni Totóval a játékba.
- Karolgassál villanypásztort! - morogta, mire Krisztiánból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Totóba minden lány legalább egyszer bele volt esve élete során, és Esztihez korban ő állt a legközelebb. Fenyegető veszélyt jelentett, amit csak az enyhített, hogy Esztiről köztudott volt, hogy abba a fiúba szerelmes még mindig, akivel a gimi első nyarán ismerkedett meg egy esztergomi osztálykiránduláson. Sajnos többet nem tudott az ifjú titánról, Esztit faggatni lehetetlen volt, kishúgát kötötte a testvéreskü, az osztálytársai meg mindig elhajtották Krisztiánt melegebb éghajlatra, ha a 12. D közelébe merészkedett.
Erre a gondolatra megint sötét felhők gyűltek a srác szíve köré, hiszen Eszti érettségizik, ha Isten is úgy akarja, szeptembertől egyetemre jár majd. Ami persze van a városban is, nem kell kollégiumba költöznie, de ki tudja, hova jelentkezett egyáltalán, és amúgy is, mikor látja majd, mikor eddig mindig pont kilátott a helyéről a termük ajtaján a lépcsőre, ahol bármikor felbukkanhatott a karcsú alak, minden reggel egyszerre sétáltak az iskoláig, hazafelé pedig meg lehetett várni a focipályán esztelenkedve... És különben is! Ez az utolsó nyár, ez az utolsó esély, hogy megkaparintsa a lány szívét.

Sanyó mellé húzódott, és összefont karokkal baktatott a többiek után, lefelé a kukoricás végébe, ahonnét már tényleg nem látni semmit, csak az utolsó házak tetejét, kicsit távolabb egy víztornyot, és ha nagyon erősen koncentrált az ember, akkor nagyon nagyon messze a strand főépületének kupoláját. A határban voltak, kiskorában mindig azt hitte, az országhatárok is ilyenek, mindenütt kukorica meg búza, meg napraforgó, vakondok, lepkék és kóbor kutyák. Az ösvényeken az idegen népek elbicikliznek egymás mellett, és egymástól teljesen független időbeosztásban lopják a környező fákról az éppen érő gyümölcsöt, és előreengedik egymást a bokrok közt, ahol a szamócás van.

Kicsit elkalandozott, megbotlott, és majdnem el is esett, de szerencsére bele tudott még időben kapaszkodni Sanyó vállába.
- A lábad elé nézz! - morogta mögötte Robi, aki szintén nem a lába elé nézett, hanem Mahjongozott a telefonján, és majdnem átesett Krisztiánon, ahogy az elvesztette az egyensúlyát.
- Álljunk meg egy pillanatra! - mondta hirtelen Totó, és kinyújtotta a karjait, amin a mögötte jövők mind fennakadtak.
- Mi van már?! - türelmetlenkedett Robi, és mérgesen a zsebébe nyomta a telefonját.
- Nézzétek a vért. - mutatott körbe Totó, és valóban, a föld, a kövek és a fű mind mind vöröslöttek az odaszáradt vértől. - Itt történt az eset? - fordult hirtelen Sanyóhoz.
- Ja, nem, csak mi itt húztuk haza! - legyintett Isti. - Nem találtunk rendes dobozt... csak...
- Légáteresztőset. - fejezte be a mondandót Robi, és felnevetett. - Azt nem tudom, hol nyírta ki, de ott repült át felettünk a bicajjal! - mutatott kicsit odébb egy dombocskára.
- Nem akarok nyavalyogni, de nem mehetnénk arrébb? Nem szeretek vértócsában állni. - mondta Anna, akit korábban Márkó már lerakott a hátáról, menjen a saját lábán.
- Pedig az ember azt hinné. - vigyorgott hátra Totó. - Odáig megyünk csak, a betonig. - mutatott előre, nagyjából belőve a célt, mert betont egy dekát nem lehetett látni.
- Kút, te igen művelt. - javította ki Kinga, ő ismerte Totó szavajárását, hiszen gyakran kellett hallgatnia, ha a srác Annával lébecolt, hiszen legtöbbször ő is Annával lébecolt. Totónak az volt a szokása, hogy ha nem jutott eszébe egy szó, azt mondta helyette, amiből készült. Így lett egyszer a szalámiból például állatka karika.
A kút pedig valóban betonból volt, régesrégi, vödörrel húzható kút, amit egyszer sárga szalaggal vettek körbe, hogy körülötte tartózkodni veszélyes, de ez őket cseppet sem érdekelte tavaly nyár óta. Akkor ugyanis Maki nagyon kövér nővére 15 percen keresztül üldözte Totót a kút körül, mert a srác éppen nagyon önmaga volt, és a föld mégsem szakadt be.
- Kút. - egyezett bele Totó. - Már várnak ránk! - dörzsölte össze a kezeit. Ahogy közelebb értek, látszott, hogy a káván körberakva sörök, boros és kólásüvegek állnak, a földön pedig Maki fekszik teljes hosszában. Még közelebb érve már azt is észrevették, hogy egy szélesre és csáléra ásott gödör tátong egy kicsivel messzebb, mellette egy doboz, és egy hatalmas Szűz Mária szobor. Igazából mindenkit ez utóbbi zavart meg, kivéve Istit.
- Hogy hoztad el az udvarunkból a dobozt?! Kulcsra zártam a kaput!
- Megvannak a módszereim. - mondta Totó, és előre szaladt. Isti és Robi követték, szemügyre vették a minibárt, köszöntek Makinak, aki ropogó háttal feltápászkodott, de a többiek összezavarodva figyelték a csendéletet, Totó átkarolja Szűz Máriát, míg Maki az ásóval pöckölgeti a döglött gólya tetemét.