18.

Kinga egyik kezével kitépett egy marék füvet, ami a kerítés tövéből bújt ki naivan, felfedezni a kinti világot, másik kezével pedig olyan erősen szorította Márkó pólóját, hogy elfehéredtek az ujjai. Egy másodperce még azon zakatolt a feje, hogyan lehet megszokni, hogy az ember járjon azzal, aki a legjobb barátja oviskora óta, most meg már az a bizonyos legjobb barát próbálja kipiszkálni a tömést a kedvenc rágófogából. Azonnal biztos lett benne, hogy ezt nem lehet megszokni, nem bizsergető vagy kellemes volt, mint ahogy a szerelmes első csókját az ember lánya elképzeli, sokkal inkább ijesztő és undorító. Mintha Anna kapta volna el, vagy Eszti, vagy Jázmin, vagy Pöfi, kiverte a hideg az egésztől. Érezte, hogy ha nem is hányja el magát, biztos, hogy sikítani fog, de minimum elbőgi magát. Könyörgött magában, hogy Márkó is utálja az egészet, és hagyja abba, kérjen bocsánatot, aztán közös megegyezésre kérjenek egy időgépet valakitől és tekerjék vissza a mai napot az elejéig, amikor még semmi nem történt. Márkónak azonban esze ágában sem volt leállni, úgy magához szorította a lányt, mintha az élete múlna rajta. Csak levegőt állt meg venni egy másodpercre, hogy újabb lendületet szerezzen, de Kinga kihasználta az alkalmat, és hátra ugrott.

- Na? - lepődött meg Márkó.

- Ne haragudj, de ez nagyon durva... - hadarta a lány, és ökölbe szorította mindkét kezét, majd hirtelen szétnyitotta az ujjait. - Nagyon. 

- Nagyon? - vigyorodott el Márkó. Elsőre azt hitte, csak sima pánik az egész, mert Kinga elsőre mindentől pánikolt, legyen az kiskutya, hintázás, úszás, vagy a True Blood. 

- Ne haragudj... én ezt nem akarom... - hadart tovább a lány, és a hangja kezdett vészesen elvékonyodni, szinte már nyüszített. 

- Mit nem? - állt fel Márkó is, de Kinga hátrált egy lépést. - Mi van már!?

- Nagyon nagyon ijesztő volt! - dörzsölte meg a szemét a lány, mire valaki megállt mögötte.

- Már ti is kezditek? Mindenki smárol, aztán még el se kezdődött a nyár. - mondta Robi. Mostanra érkezett meg, és mivel már az összes szúnyog megvacsorázott a lábán, nem vágta le az utat, mint szokta, a betonúton igyekezett hazafelé két háznyira, szembe Sanyóékkal. 

- Ajj, húzz már a picsába! - sóhajtott fel ingerülten Márkó. Nagyon nem értette, mi zajlik most Kingában, és a legkevésbé sem akarta még Robi faszakodását is végighallgatni. 

- Mi bajod? - nevetett fel a srác. - Most már késő tagadni, be is vallottátok, meg láttam is. Már az utca végéről láttam, hogy csókolóztok. - mondta, és szemléltetésképp még a focipálya felé is fordult, és hadonászott kicsit. Kinga összefonta a karjait, és idegesen rágcsálta a száját, míg Márkó közelebb nem lépett hozzá. Nem akarta ugyanis, hogy Robi valami hülyeséget gondoljon ki a jelekből. - Addig várjatok már az újabb nyelvboxszal, míg haza nem érek... na... majd bebaszom a kaput, hogy tudjátok, de nem akarom megint végignézni - nevetett ismét Robi, és már indult is, de Kinga végiggondolta, hogy igazából másodjára már ő se nagyon akar résztvevő lenni, ezért halkan ennyit mondott:

- Mehetek én is? 

- Máris összevesztetek? - vigyorgott újra Robi. 

- Menj már. - morogta Márkó. - Nem vesztünk össze. - megfogta Kinga kezét, de a lány elhúzta. 

- Nem, mi? - vigyorgott tovább Robi, és Márkónak ez a szokottnál is szarabbul esett.

- Húzzál már, de komolyan! - nézett a srácra dühösen. Kinga megint összefonta a karjait. - Mi bajod? Most őszintén, mi bajod?

- Haza akarok menni. - szipogta a lány.

- Maradj már, csak... szere.. csak.. beszéljük meg. - kérte Márkó, de Kinga a fejét rázta. - Nem akartam, hogy rossz legyen... - odalépett, és meg akarta ölelni, de a lány hátrébb lépett. - Csak pánik. Tudod, túlreagálod. - próbált valami nyugtatót mondani a srác.

- Mi van, ha? - kérdezte most már komolyabban Robi is, és nagyon kedvesen megrángatta Kinga vállát. 

- Semmi. - sírta el magát a lány, és Robi vállára borult. Robi is és Márkó is összerezzent. Igazából Kinga is érezte, hogy ez volt a lehető legszarabb mozdulat, amit tehetett, de nem bírta tovább bámulni egyik srácot se. 

- A lófaszt csináltál vele?? - kérdezgette Robi, és széttárta minden ujját, mert még sose volt hozzá egy ember sem ilyen közel. Talán az anyukája. Felemelte a kezét, és úgy tette Kinga vállára, mintha a kisszobaajtó dőlt volna rá, és megpaskolta.

- Semmit. Semmi rosszat. - mondta Márkó, de ha akarta volna, se tudta volna elmagyarázni mi történt, mert olyan kicsire szorult a gyomra, hogy pont elfért az ádámcsutkája alatt. 

- Hát gratulálok hozzá! - sóhajtott Robi, és megfogta Kinga karját, precíz gyorsasággal lecsavarta magáról, aztán elindult, maga után rángatva. - Hazakísérem. Majd holnap megbeszélitek azt a semmit!

- Hé, nem! - ugrott oda Márkó. - Majd én hazakísérem... - de Robi rá se bagózott, csak húzta maga után a lányt, aki nagyokat szipogva, meg-megtörölve a szemét botladozott utána. Ahogy kikanyarodtak abból a kis mellékutcából, ahol Márkóék, Sanyóék, Krisztiánék meg Robiék laktak, Robi megállt egy pillanatra.

- Fújd ki az orrod, még azt hiszik, én bántottalak. - mondta, de inkább kedvesen, mint keményen. Kinga engedelmesen beletrombitált egy zsepibe.

- Izé. - suttogta aztán rekedten. Nem nagyon tudta mit lehetne mondani, olyan váratlan dolgokat tartogaott ez a nap, hogy teljesen összezavarodott.

- Nem kell elmondanod, mi történt, nem az én dolgom. - fonta össze a karjait Robi. Kinga pedig egyre biztosabb lett abban, hogy kifordult a kerekéből a világ. Mindenki szerint Robi volt a környék legnagyobb bunkója, vele mégis sokkal kedvesebb volt jónéhány embernél. 

- Csak... tudod... reggel azt mondta járjunk. Én meg mondom oké... - kezdte, Robi pedig köhintett párat, hogy ő igazán nem akarja végighallgatni, ha nem muszáj. - Most... viszont most... kivert a hideg a csókjától. 

- Ezért vagy szomorú? - kérdezte a srác. 

- Jó persze, nem kéne ettől kibukni... de... annyira izé... - fonta össze a karjait Kinga is. Közben lassan elindultak.

- Én azt hiszem értem. - gondolkodott el Robi. - Én se akarnék rögtön ennyi után összeborulni, mint a tejeszacskó. - Kinga elmosolyodott. - De komolyan. - mosolyodott el Robi is. - Én tuti nem csináltam volna ezt veled. - Kinga érezte, hogy elvörösödik a  füle. Már csak egy kiskertnyire voltak a lányék házától.
- Köszi. Meg minden. - mondta Kinga.
- Megnyugodtál? Nem akarom, hogy aztán rám legyen anyud mérges. - válaszolt Robi. Biztos, ami tuti, ugyebár.
- Majd kialszom. - mosolygott Kinga, és ellökdöste Pöfit a kaputól, integetett, majd beszaladt. Robi hazaindult a sötétben. Már égtek a lámpák, zsebrevágta a kezét, és egyáltalán nem sietett. Szerette nézni az éjszakai égboltot, a csillagokat, az el-elsuhanó denevéreket, és a távolban, messze a közelgő felhőket. Márkó már nem állt odakint, égett a szobájában a villany. Meglepő csend volt a házuk körül, Robi arra gondolt, biztos holt részegek a szülei.
Szembe velük belökte a kaput, és leült a hintaszékbe. Nézte az eget, míg el nem álmosodott, és eszébe se jutott többet se Kinga, se Márkó.