35.

Végre értelmet nyertek a dalszövegek Sanyó számára, és nem csak azok, amiben a szomorú, magányos szerelem tépked szőrőket az ember füléből.
Olyan jó volt Annával a délután, minden olyan zökkenőmentesen ment, mintha a szájukba lett volna adva minden szó, előre... Előre megírva...
Borzongás futott végig a testén, nem akart ilyesmire gondolni. Nem akart szerelmes lenni, a kelleténél jobban, annál, amennyire már amúgy is szerelmes, nem akarta beleélni magát, mint annyiszor már... Újra hatalmasat esni, egyenesen pofára? Lehet, hogy kibírta volna újra, de tudod, kedves olvasó, hogy megy ez. Az ember egy idő után, hatodjára, hetedjére már nagyon unja, ha a fogait szilánkonként kell kicsipegetnie a lelkéből.
Hiába volt most először olyan egyértelmű az egész, már nem mert bízni. Ha majd Anna mondja. Ha majd kimondja, hogy "Szerethetsz, most nem fog fájni" akkor elhiszi. Persze, mondhatja máshogy is, mert ez így elég hülyén hangzana.
Alig váltak el, még érezte a lány illatát.
Végigsétált az utcán, lassan, hogy mielőtt hazaér, egy kicsit kettesben maradjon a gondolataival, és kiszellőzzön a fejéből minden hülyeség.
Márkó az árok partján ült, nekivetette hátát a kerítés betonjának, a lába a fűbe lógott, és elbambulva bámult Sanyó felé. A srác intett neki, és előbb ennyivel le is akarta tudni, de aztán mégis inkább odatelepedett a kerítéshez.
Leguggolt és Márkóék háza felé biccentett:
- Balhé van? - kérdezte. Márkó alig észrevehetőt bólintott. A legközelebbi utcalámpa a baljukon állt, kicsit messzebb, fénye komor árnyékot húzott a fiú arcára. - Jól vagy? - kérdezett Sanyó újra. Márkó megrángatta a vállát. Mit lehet erre mondani? Az udvariasság "igen"-t diktál, de annyira nem volt "igen" a válasz, hogy arra se vitte rá a lélek, hogy udvariaskodjon.
Sanyó leült a járdára, és nem akart szomorkodni. Nekidőlt a betonnak, elővette a telefonját és pötyögött egy kicsit.
- Van wifi? - kérdezte halkan Márkó.
- A miénkre állt rá, elég gyenge, de viszi. - válaszolta ő. Majd néma percek következtek, s Sanyó jobbnak látta, ha mégis inkább hazamegy.de mikor bedugta a zsebébe a telefont, Márkó felé fordult.
- Akkor ti most jártok? - kérdezte. Sanyó egy pillanatra meghökkent. "Igen. Igen." zakatolt a szíve, de még mindig nem akarta beleélni magát, nem akarta kimondani, vagy utalni rá.
- Asszem. - dörzsölte meg végül a fülét. Márkó elmosolyodott.
- Király! Végre! Megérdemled!
- Meg? - állt meg ő egy pillanatra félig guggolva, negyed részt még ülve, de negyedrészt már feltápászkodva.
- Régóta szereted, vagy nem? - kérdezte Márkó, de ő nem mozdult, úgy tűnt, akár az egész éjszakát kész a kapuban tölteni.
- De... de... - makogta ő, és felállt. - Ez megérdemlésen múlik? - Márkó hallgatott. - Ha sokáig vár az ember, minden teljesül?
- Nem hiszem... - gondolkodott el Márkó. Elég csalódott volt a hangja, de Sanyó nem tudta hová tenni, mert egyrészt nem igazán volt tisztában azzal, mi zajlik/zajlott a srác és Kinga közt, másrész az agyában jelenleg egy téma töltött ki minden üresjáratot.
- Nem akarom belelovallni magam, érted? Összejöttünk, de ez még nem pont a mondat végén... csak... kettőspont, érted? - hümmögött Sanyó, de inkább csak magának szánta, Márkó nem nagyon figyelt.
- Értem, persze. - mondta azért, pedig tényleg nem nagyon figyelt. Eléggé szíven ütötte az előbbi mondat, ha sokat vársz, akkor se biztos a főnyeremény, igaz? Igaz hát.
- Na, bementem. Holnap biztos viszek kaját. Jó éjt! - mondta Sanyó, de állt még kicsit a fiú felett, megkérdezze-e még egyszer, jól van-e? Megkérdezze, bejön-e?
- Okés. Jó éjt! - nézett fel rá Márkó, elmosolyodott, majd felállt ő is. Sanyó megnyugodott, hogy rendben lesz, és elsétált a saját házukig. A kapuból még visszanézett, Márkó a kerítésnek dőlve bámult az udvarukra, valószínűleg hallgatta, van-e még ordítozás.
Sanyó bement, ledobta magát a nappaliban, de nem kapcsolta be a TV-t, csak nézte a sötét képernyőt, amire a félig leeresztett reluxán átpislogó fény csíkokat festett.
Hátrahajtotta a fejét a kanapén és felsóhajtott.
Egy szúnyog zümmögött a fülébe, de nem akarta lecsapni, csak megtippelni, ő hol csap le, addig se Annán járt az esze. Mindenfélébe belekapott gondolatainak fogaskereke, tényleg sok felé elkalandozott, de aztán visszatért az abc elejére, felkapta a lány nevét, és végigpörgette az egyre fáradó agyán. Egyre élesebbek lettek a képek, saját történetet szőttek lassan átbillenve álomországba. Valami dörrent odakint, talán egy kóbor kandúr ugrott a terasz tetejére, Sanyó pedig felriadt. Nagyot nyújtózott, elindult a szobájába, de aztán mégis inkább jobbnak látta kinézni Márkóra.
A fiú már nem ült odakint, de a szobájában sem égett a villany. Talán már lefeküdt.
Felment, leült az ágyra, előtúrta az alvóspólóját majd elment zuhanyozni. Végig a tusfürdő dobozát olvasgatta, szinte bemagolta már, de egy pillanatra sem akarta Annát a fejébe engedni. Mantraként mondogatta magában, hogy "Palmolive for men tusfürdő 250 mililiter Palmolive for men tusfürdő 250 mililiter Palmolive for men tusfürdő 250 mililiter" vissza a szobájába "Palmolive for men tusfürdő 250 mililiter" elnyúlt az ágyán "Palmolive for men tusfürdő 250 mililiter" és még egy utolsó mozdulat a kispárna nyomában, hogy a fejére szorítsa és vége legyen ennek az őrült napnak, mikor "Palmolive for men tusfürdő 250..." megcsörrent a telefonja.
Anna.
Megbabonázva bámulta a nevet, aztán oda minden erő és minden ellenállás, felvette.
- Szia... - mondta bátortalanul.
- Szia. - mondta a vonal túlsó végén Anna. - Hiányzol.