A buszút hazafelé hosszú volt és fülledt, mintha a transzszibériai expresszen elromlott volna a fűtés és amúgy is a pokolba tartana, nem a hűs orosz télbe. Most mégsem volt egyikőjüknek sem olyan hosszú, sem olyan meleg. Eszti nem bírt magával és a májusi bérlete hátulján nyállal oldva kipróbálta az akvarellceruzákat, vagyis csak a lilát és a narancssárgát, mert a lila neki tetszett a legjobban a másikat meg Krisztián választotta. Akinek nagyon tetszett ez az őrült fangörcs az ajándéka iránt. Beültek a négyes ülésbe egymás mellé és Eszter mappáján rögtönzött rajzórát rendeztek. A srác se rajzolt éppen rosszul, kifejezetten felismerhető macskát és ejtőernyőző tehenet tudott pillanatok alatt felskiccelni, szerencsére volt Esztinél toll, amit használhatott a saját májusi bérlete hátulján, hisz nem akart szakértetlen kezekkel nyúlni az akvarellceruzához.
Belakták mind a négy ülést, de szerencsére errefelé is szokása volt az utasoknak, hogy a busz első két méterén tömörülnek összenyomódva, egymás nyakába lihegve még úgy is, hogy hátul hat babakocsi elfért volna modern performanszban.
- Fura érzés, hogy már vége? - kérdezte egyszer csak Krisztián. Eszti felnézett, kezében egy pillanatra megállt a ceruza, majd forgatni kezdte az ujjai között.
- Arra számítottam, hogy lesz valami megkönnyebbülés, de nincsen. Örülök, hogy ma már nem kell tanulni, de nem egy katarzis. - mondta. A srác bólogatott.
- Lehet velem is így lesz. De én minden doga után is azt érzem, hogy halhatatlan vagyok. - elvigyorodott.
- Aztán kiosztják és leshetsz. - vigyorgott vissza Eszti.
- Olyankor tudatosul bennem, hogy én is ember vagyok. - nyomta ki a tollat Krisztián, majd hátradőlt. A macska már régen kész volt, de nem akart tétlenül ülni és bámulni a lányt, túl nyilvánvalóan. - Tudod mi a fura? Hogy nem is volt régen, mikor a szeptemberi bérletem vettem. Emlékszem, hogy elbasztam a négyest, először hetest írtam, és ahogy kijavítottam, úgy nézett ki mint egy horogkereszt, de szerencsére sose baszakodott rajta az ellenőr. Most meg már a májusi se kell.
- Nagyon gyorsan eltelt ez az év. - bólogatott Eszter. - A szalagavatón mondtam nagyimnak, hogy milyen kevés idő van már az érettségiig, és azt mondta, hogy akkor felnőtt az ember, ha már nem tűnik minden nap ezer évnek.
- Akkor felnőttek vagyunk? - kérdezte Krisztián és igyekezett a két év korkülönbséget elhessegetni egy általános jelzővel.
- Majd kiderül, elkérik-e a diákigazolványunkat, ha legközelebb bérletet veszünk. - rakta el a színeseket a lány és megszemlélte a csíkokat a narancssárga papíron. - Lehet, hogy nem erre a színre kellett volna kipróbálni, itt barnának tűnik a lila is meg a narancs is.
- Az azért nagyon profi, ha csak barnából 24 árnyalatod van. - mosolyodott el újra a srác, mire valaki fejencsapta. Mérgesen nézett hátra, azt hitte, valami túlbuzgó nyugdíjas titán kezd íly módon hegyi beszédbe arról, hogy át kell adni a helyet az időseknek, de mögötte Totó állt.
- Csövi, fiatalok! - magasodott föléjük, egyik könyökét nekitámasztotta a kapaszkodónak, amit normális emberek is csak épp, hogy elérnek, másik kezével pedig egy lengén öltözött lány vállait karolta át. Az arca összevissza volt karmolva, és néhol kék-zöld-lila volt. - Na, Eszterke, megvolt a meccs? - azzal Krisztiánt a vállainál áthúzta a lány melletti ülésre, ők ketten pedig leültek velük szembe.
- Meg, jól sikerül hálistennek, a matek kettes is megvan. - válaszolta Eszter, de nem tudott átsiklani a fiú sebei felett, félt azonban rákérdezni, mert mi van, ha valami perverz mókát űztek ezzel a lánnyal, akin olyan rövid nadrág van, hogy kivan a feneke, és a topja is inkább fejpánt. Krisztián sajnos viszont cselekedett.
- Mi van veled? - tömör, rövid, de annál lényegretörőbb kérdés. Totó pedig készséggel válaszolt rá.
- Tegnap éjszaka Sanyó felmászott az erkélyünkre, mikor a tetőn cigiztem és megijesztett én meg leesten Annáék kertjébe, bele a meggyfába. - erre igazán senki sem számított. A lányka mellette nagyra nyitotta a szemét, valószínűleg eddig ő sem mert rákérdezni, mi történhetett aktuális élete szerelmével, Eszti a tenyerébe hajtotta a fejét, Krisztián pedig felröhögött, de úgy, hogy csálé szemfoga mellett kifolyt egy kis nyál.
- Gondolom jól megütötted magad! -vihogta nulla együttérzéssel.
- Kit izgat, majd a doktornéni leápol. - kacsintott a lányra Totó és a nyakához hajtotta a fejét. Nem tartotta szükségesnek, hogy bemutassa, ugyanis ha az összes kalandját név szerint kellene a többieknek ismernie, elég hamar összezavarodnának.
- Szép macska. - mondta a lány kicsit zavartan, és Krisztián bérletére mutatott.
- Köszönöm. - válaszolta a srác, majd néma csönben ültek, míg Totóék smárolni nem kezdtek, bár Eszti és ő ezután még hosszú percekig ültek néma csendben, csak kényelmetlenebbül. Mire hazaértek, megfogyatkozott az utassereg a buszon így már messziről látták, hogy Anna és Kinga várják türelemmel Esztert a buszmegállóban. Régóta, de felkészültek, hozták a 101 kiskutyás kártyát. Eszter ki is használta, hogy nem kell Totót és a lányt tovább kerülgetnie, amint megállt a busz, kiugrott és azonnal mindent mondott és mindenre figyelt és annyira nem akart az előzőekből egy képet is meglátni újra, hogy ha Anna azt akarja, hogy írassa a nevére a házukat, azt is megtette volna.
- Figyelj csak! - mondta eközben odafent Totó Krisztiánnak. - Ha azt akarod, hogy megbolonduljon érted, tedd féltékennyé. Figyeld, a mestert. - azzal leugrándozott a lépcsőn nyomában a csajával, majd odavetett egy "Csősztök"-öt a lányoknak, s bár Krisztián nagyon figyelt, annyira, hogy leszállni is majdnem elfelejtett, nem történt semmi. A lentiek köszöntek a srácnak, de Esztivel foglalkoztak inkább, még Anna is, pedig ez mét őt is meglepte. Nem érdekelte Totó, sem Totó új asszonya, csak egy köszönés erejéig.
Totó elsétált a lánnyal, arra számított, hogy majd a későbbiekben történnek a féltékenységi megnyilvánulások, szóval egy darabig még nem értesült a fejleményekről.
Pedig Krisztián nagyon figyelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése