38.

Miután sikeresen életben maradt a hazafelé vezető úton, Tomi bement a szobájába, leült az ágya elé, pont oda, ahol tegnapelőtt elhatározta, hogy lépnie kell. De nem maradt ülve sokáig, azon nyomban felpattant, hátradőlt az ágyra, istenesen beverte a fejét az éjjeliszekrényébe, összegömbölyödött és vergődött egy sort.
Randija lesz.
Felült, kirohant a folyosóra, lecsámpázott a lépcsőn, majdnem leesett, állt egy kicsit az előszobaszekrénybe kapaszkodva, aztán elindult Márkóhoz.
Odaérve nem csengetett, csak megcsörgette Márkó telefonját. A srác nem vette fel, de lebattyogott a bejárati ajtóhoz, kinyitotta és biccentett, hogy a kapu nyitva van, Tomi előtt szabad a bejárás.
Bent néma csend szundikált a hűvös konyhakövön, frissen volt felmosva. Márkó anyukája épp szorgos-rohamát élte ki, elhatározta ugyanis, hogy kitakarítja a földszintet. Minden szekrény ki volt pakolva, a kidobásra várakozó holmik zsákokban és kartondobozokban álltak mindenütt.
- Csókolom. - mondta Tomi, de Márkó anyukája nem hallotta, be volt dugva a füle, néha beleénekelt a hallgatott dalba, nem is rosszul.
Márkó sem szólt, csak ment elől, Tomi pedig ment utána. A srác szobájába érve bezárta maga mögött az ajtót, leült az ablak elé húzott székre, és legszívesebben máris belekezd a mondókájába, de nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Márkó nem szól egy szót sem, az ablakon lehúzva a redőny, az ágya szétdúlva, a földön pedig mindenütt üres ételhordók hevernek. - Hogy vagy? - kérdezte. Márkó megrángatta a vállát.
Így hogy lehet belekezdeni? - Kajáltál? - kérdezte aztán, kis hallgatás után.
- Mást se csinálok. - sóhajtott Márkó, az ágya végébe húzódott és babrálni kezdte a rubik-kockáját. - Sanyó hozott kaját reggel, meg vagy egy órája megint. Anyának nem kellett, szóval én ettem meg az egészet. Meg ettem egy csomó nápolyit is, mindjárt hányok.
- Lemenjünk? - kérdezett újra Tomi.
- Tuti, hogy nem megyek le. Ma lusta vagyok. - mosolygott fáradtan Márkó és a rubik-kockát egy félig kihúzott zoknis fiókba dobta.
- Szép volt! - ámult el Tomi, és nem csak udvariasságból. Nagyon fura szögből dobott Márkó és nagyon pontosan betalált.
- Ennyi boldogságot mára! - mondta a srác és oldalra dőlt az ágyán. Hallgattak,
- Képzeld. - kezdte Tomi. Márkó érdeklődőn feltámaszkodott a könyökére. - Dalmával itt volt ma a barátnője. - Úristen, de nehéz ezt szavakba önteni. Legszívesebben felhívja Annát, hogy jöjjön már el, és mondja el, mi történt vele, mert ő nem bírja. - Lucának hívják és... - makogta
- Jó csaj? - kérdezte Márkó. - Ha az, felszedem. Esküszöm, felszedem. Ha ronda is. - Tomi szíve nagyot dobbant.
- És Kinga? - Márkó visszazuhant az ágyra és ugyanolyat vergődött, mint ő otthon.
- Ha beszélne hozzám, vagy ha végighallgatna... de innen mit csináljak vele?? Bökdössem Facebook-on?
- Mondd meg neki, hogy legyen úgy, mint régen. - dőlt előre Tomi.- Hadd mondjam már el, amit akarok!- zakatolt a fejében.
- De már azt se akarja. - morogta Márkó, az arcát teljesen a matracba fúrta. - Akkor szóba állna velem... - itt elhallgatott. - De mi van azzal a csajjal? - Tomi agya visszafordult, és már annyira nem volt közlékeny kedvében, mint két perce.
- Ja... hát - mekegte.
- Bejön? Akkor nem szedem fel! - emelte fel vigyorgó fejét Márkó
- Úgyse szednéd. Kinga a köbön. - vigyorgott vissza Tomi. Márkó elhúzta a száját.
- Elég lenne a gyök alatt is... Mi a csaj neve? Luca..? - Tomi bólintott. - Hívd el. Nem lehet belőle baj. - Tomi megint bólintott.
- Már elhívtam... Ideadta a számát is, meg... - Márkót ugyanannyira meglepte a hír, mint a lányokat az előnbb. Hatalmasra meredt szemmel bámulta barátját és egy pillanatra még a hasonfekvéstől felbüfögött paprika se zavarta. - És... benne volt. - folytatta Tomi.
- Menj már!! - suttogta Márkó.
- Komoly! - hajtotta le a fejét Tomi. Miért nem hiszi el az ilyesmit neki senki??
- Elhiszem! - ült fel Márkó. Mint akibe új elemet tettek. - Örülök, haver!
- Na, akkor lemegyünk? - ragadta meg az alkalmat Tomi. Márkó bólintott.
- Látni akarom a csajt! - mondta izgatottan. Tomi legyintett.
- Hazamennek. Csak eljött Dalmával. - Legalább is nagyon nem akart most összefutni velük. Márkó közben nekiállt valami ruhát keresni, addig az alvóspólójában lustálkodott.
- És mikor hívod fel? És hova akarod vinni?
- Nem tudom. - vonta meg a vállait Tomi. Ezekre még nem volt érkezése gondolni.
- Hol lakik? - kérdezett újra Márkó és átvette a pólóját.
- Dalmáék felé, szóval a városban... valahol... gondolom. - mondta Tomi. Ilyenekre miért nem tért ki a beszélgetés? Miért csak távolba köpni gyakoroltak?? - Anna meg Kinga tuti emlékeznek. - tette hozzá. Márkó megállt.
- Én nem megyek le. - mondta.
- De lejössz. - mondta Tomi. Márkó megrázta a fejét, de végül mégis elindultak. Viharfelhők gyülekeztek a vakító nap köré, de túl fülledt volt még a levegő ahhoz, hogy bárki higgyen az enyhülésben. Tomi épp a felhőket bámulta elmélyülten, mikor Márkó egyszer csak ennyit mondott.
- Kint vagytok? - odakapta a fejét. Márkó telefonált. - Oké, akkor odamegyünk. - mondta és letette. Komoly volt a hangja, ahogy a vonal szétkapcsolt, barátjára nézett, majd megdörzsölte a szemét.
- Kit hívtál? - kérdezte Tomi.
- Kingát. A tököm tele van ezzel a helyzettel, rendeznünk kell. - bólogatott eltökélten Márkó. Elindultak a pálya felé. A hársfák ágai közül messziről nem látszottak a lányok, csak mikor már közvetlen közel értek hozzájuk. Esztert vették észre először, mellette Anna feküdt Jázmin ölébe hajtva a fejét. A másik oldalán ült  felhúzott térdekkel Kinga, aki egy csatornafedélre firkált egy cserépdarabbal.
- Sziasztok. - mondta Tomi és leült Jázminnal szemben, hogy Márkó csak Kinga mellé ülhessen. Le is ült.
- Sajnálom. - suttogta rögtön és ellentmondást nem tűrően megfogta a lány karját, magához húzta és megölelte. Kinga nyöszörgött valamit, próbált tiltakozni, de a fiú nem engedte el. Eszter megforgatta a szemét.
- Mizu van, Casanova? - kérdezte Anna.
- Még itt vannak, senki nem ment a buszmegállóba, mióta itt vagyunk. - mondta Jázmin. Tomi firkálni kezdett a porba.
- Hagyjatok már ezzel... - kérte.
- Jól van, de ha bármi lesz, mesélsz! - mondta Eszter. Tomi bólintott. Hamarabb-szabadulsz alapon.
- Elengedhetnéd végre, kékül a feje. - bökte meg Márkó hátát Jázmin. Az ölelés véget ért, de Kinga nem emelte fel a fejét a fiú válláról.
- Élsz? - kérdezték szinte egyszerre mind. Kinga felemelte a hüvelykujját és lájkolta az eseményeket.
- Szent a béka? - kérdezte Márkó. Kinga megint felemelte az ujját.
- Jártok? - kérdezte Anna. Márkó megrázta a fejét és Kinga is leszavazta az öteletet. Márkó azért csak lejegelte a gondolatot, és nem vágta ki azonnal a fejéből. Türelem kérdése minden, és hitt ebben. Kinga viszont csak azért feküdt még mindig a srác vállán, mert ha felül, biztosan elsírja magát. Nem kavargott más a fejében, csak az, hogy ez a Márkó illatú váll mostmár csak a barátságuk olcsó másolata. Mint dinnye helyett dinnyés tusfürdőt szagolgatni. Hasonlít, kicsit emlékeztet valamire, ami jó volt, nagyon, de igazából semmi köze hozzá.